ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Néha felzokog ez a
reménytelenül keserű világ,
melyben ott ragyogsz valahol a
sárguló nap végetlenjében,
a holdsarlóban, a csillagok
kozmikus ölelkezésében,
a nyár végi kékben,
csüggesztetten ott tündökölsz
a vörösben botorkáló lenyugvóban,
a küllők alatti Hélioszban.

Fehér, harmadnapi Krisztus arcod
szelíden feszül a ridegen tátongó,
lélegző szeleknek bánatában,
neved egy sírkövön vacog
megkopott aranyában.

Mégis Tiéd az újjászülető mosolyba
szédülő langyos tavasz,
mi gyengéden dédelgetett álmainkból
új és friss rügyeket fakaszt,
s lágy szellőivel öleli át a fákat,
bokrokat és a házat,
mely nem ismeri még ezt a lázas,
karcos valóságot.

De Tiéd az ősz is, az elmúló
és hallgatag szőnyegavart termő,
a száraz karú, kopár- tüzesen
lüktető álombirodalom, mely,
mint tűnő pillanat, elvész,
elszakad, hiába kiáltanék,
Ne hagyd felednem a
Magaddal hozott szépet,
a bennem ma is élő ősi
igézet-rétet.

Lebegő emlékfoszlányaid
gyémánt koporsók,
csöndesen dúdolók,
és pergetik gyöngyeik
a négy szál gyertyán,
melyek befedezik
Lelked szarkofág délibábját
a régmúltnak azon a napján,
mikor a fehér szélén fekete táncolt,
kesztyűs kezek, nyúzott arcok
és megfáradt pillanatok
ledőlni készültek,
sírba bukni, ácsolni
és keringőzni, s ezt
a csonthús valóságot
mindörökre elfeledni.

Testem, akár a moly rágta ruha,
mára véges-szürkén csavargó
tükörbe ágyazott ezerarcú bánat:
magányos temetők és elnémult,
évmilliárdok vegetációja,
mégis elrejtem halálod,
féltem, óvom, mint egy félénk kisfiút,
csontpikkely szárnyaimmal burkolom.

És magammal vittelek
nagyon mélyre,
legbelülre a világtól
elrejtett sötétségbe,
hogy senki se lásson,
hogy senki se bántson.

Immár enyémek is
az örök temetők,
a szertefoszló, hideg
szemfedő rongyok,
a gyász szívét is elfedők,
az évek pergésével
részemmé lettek
a bennem is bomló
hallgatag testek.

És mára mindent szeretek,
ami lecsukott, és ami
már korhadó: a leszögeltet,
a láthatatlan láthatót,
a sírok zugában megbúvó
sorvadást és életet,
a begubózott bábokat,
a születő lepkéket
nevelte bábarcokat,
és újratanulom Neved,
mert különben már csak
az én részem maradsz,
mit nem osztottam meg soha,
annyira enyém voltál…
Hallod?
Sír az emlék.
S Te tudod egyedül,
ma is milyen zokogva fáj.

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2011. június 5.