A rög
Alig egy órája kelt fel a nap. Még szinte le sem ért a reggeli kávé, meg az a néhány kenyérnek nevezett valami, amit quechua szakácsunk készített, Enrique máris beindította a szivattyú motorját. Az öreg dízel köhögve, prüszkölve kelt életre, zakatolásnyilait találomra szétlövöldözve a dzsungelben. Riadt madarak rebbentek fel alvófáikról, majmok vészkiáltása harsant, és terjedt szét, akár a pocsolyába dobott kavicsok hulláma. Aztán néhány pillanattal később minden megnyugodott. A motor beindult, Enrique becsukta a szigetelt ajtókat, és felemelt hüvelykujjával jelezte, kezdődhet a munka.
Aranyat ástunk a Mato Grossoban. Nem volt legális a dolog, meg kifejezetten környezetbarát sem, ám a dzsungel csodálatos képességekkel volt felvértezve az olyan kalandorok ellen, mint mi. Amikor kiválasztottuk az óriásfák árnyékában megbúvó szurdokot, és helyet csináltunk a gépeinknek, ami némi erdőirtást jelentett, pontosan tisztában voltunk azon ténnyel, hogy az őserdő el fogja tűntetni a sebeit, s ezáltal a mi nyomainkat is.
- Jobbra pásztázz! – kiabálta Enrique a markoló fülkéjéből. Ő onnan a magasból jobban átlátta a helyzetet, mint mi Ghaóval, a maláj óriással, ahogy derékig a sáros lében támogatva egymást, próbáltuk egyenesben tartani a vízágyút. Mögöttünk a két félmeztelen quechua kezelte a rostálót, amit a markoló árasztott el a mi kimosott törmelékünkkel. Törmelék pedig volt bőven, jó öt perce egy köves talajba futottunk bele, ami jó jelnek számított.
Hátrapillantottam Enriquére, a spanyolnak fülig ért a szája, és valamit kiabálni szerettem volna, amikor a szivattyú váratlanul megállt. Ghaó teljes testsúlyával dőlt neki a fecskendőt feszítő erőnek, ami barátok között is több volt kétszáz fontnál, s ahogy a nyomás egyik pillanatról a másikra megszűnt, úgy merült el a vöröses sárban, mintha óriáskígyó ragadta volna el. Szó nélkül vetettem magam utána, az erejét vesztett tömlő néha hatalmasat tudott visszarúgni. Tapasztalatból tudtam, mekkorát, s bár maláj barátom prüszkölve bukkant fel a sárból, most nem kellett neki segítség.
- Nio ti hpoito qrina kau! – hallottuk meg a csendben a quechua szakács kiabálását, időközben az értetlen Enrique is leállította a markolót. Szerencsétlen Xatoo kézzel, lábbal hadonászott a szivattyú kocsija mellett, és egyre csak azt az egy mondatot kiabálta, amit már hallottunk tőle. Arca hamuszürke volt az erőlködéstől, nyílván már ordibált egy ideje, csak mi nem hallottuk a szivattyútól, és egyszerre csak leesett a tantusz, nem műszaki hiba okozta a gép leállását, hanem ő volt.
- Mi mond az öreg? – kérdezte dühösen Enrique felém fordulva, mert én voltam jóban az indiánnal.
- Nagy baj van! – mutattam nyugat felé. Óriási vihar közeledik, és mi nem vagyunk valami jó helyen. Ezt kiabálja Xatoo.
Enrique egy majom ügyességével, és villámgyorsan kapaszkodott fel a markoló gémjére, és az arcára kiült félelmet látva nem kellett elmagyaráznom neki, hogy az óriási mennyiségű csapadék mekkora pusztítást tud okozni egy szurdokban.
- Tűnjünk innen! – mondta megadóan, és mindannyian ismertük az ilyen esetek forgatókönyvét. Mindent itt hagyni, fogni az összekészített holmit, no meg a zsákmányt, és irány a hajó.
Ghaóval az értékes gépeket vízhatlan ponyvába csomagoltuk, jeladó a csomagba, hogy később, megtalálhassuk, akár az iszapban is, a markolót bevittem a fák közé és olyan mélyre vágtam a karját, amennyire csak tudtam. Mást nem tudtunk tenni vele, aztán fogtuk a zsákjainkat, és alig öt perc elteltével a két fiatalabb quechua már vezetett is bennünket a fák közötti ösvényen, amit csak ők láttak.
Szinte még ki sem léptünk a tisztásról, a szél máris lecsapott a táborra. Bőszen nekiment a szabadon hagyott erdőoldalnak, és hogy erejét fitogtassa, a meggyengített partoldalon pálcikaként törve a fákat, szétdobálta a törzseket az irtáson. Az egyik rönk telibe találta a konyhát. Úgy repültek szét az edények, mint dühödt kislány kezétől a barbiszoba. Döbbenten néztem hátra, bár láttam már néhány égzengést! De most mégis meglepett ez az elemi erő, és a vihar még el sem kezdődött!
Eleredt az eső is. Úgy tűnt, mintha egyszerre több dézsából öntötték volna, s ahogy fölénk ért a fergeteg, a naphoz szokott szememmel alig láttam valamit a fák homályában. Gyakorlatilag úgy tájékozódtam, hogy a Ghaó után összecsukódó óriási leveleket hajtottam szét újra. A gond csak az volt, hogy a Mató Grossora támadó szél bevágott a fák közé, megcibálta a hatalmas páfrányok és egyéb aljnövényzet bajszát is. Jó tíz percnyi rohanásnak hitt csúszkálás, esés, bukdácsolás után azon vettem észre magam, hogy egyes egyedül vagyok, körülöttem teremtett lélek sincsen.
Kiabálni teljesen felesleges volt. Tombolt a vihar körülöttem, recsegtek, ropogtak az ágak, őrülten csapkodó levélhalmazokká változtak a büszke fák. Nem estem pánikba. Meg kellett állni, menedéket kellett keresni, és túlélni a vihart, aztán a többiek úgy is megtalálnak. Aztán váratlanul orra buktam.
Éreztem a reccsenést a nagy lábujjamban! Kemény dologban botlottam meg, ez villant át elsőként az agyamon, aztán az, hogy valaminek engedni kellett, s a rögtönzött sorsolásnáll a csontom húzta a rövidebbet. A harmadik gondolatom a fájdalom volt, egyenes következmény a bukás után, jött is, de a feltörő kiáltást visszaparancsolta a látvány! Egy aranyrögben botlottam meg! Vagyis abban a részében, ami kiállt a földből!
Pokolian fájt az ujjam, majdnem elviselhetetlenül, de agyam eltaszította magától az idegek jelzését, egy hátsó traktusba űzte, zárolta a fájdalmat.
Egyik kezemmel a megtámaszkodtam a csúszós talajon, a másikkal pedig el akartam venni a „csonttörőt”. Meg sem bírtam mozdítani! Ösztönösen körkörös ásómozdulatot tettem a kezemmel, nagy adag sarat kaparva el a rög mellől, de így sem jutottam semmire.
- Mekkora vagy? – rogytam a sárba, elfelejtve miért is vagyok most itt, szinte minden érzékemet elnyomta a birtoklási vágy. Erős volt a kezem, hozzáedződött a kemény fizikai munkához, meg sem kottyant neki az átázott föld. Olyan mélyre nyomtam be az ujjaim a talajba, hogy még Alaszkában is meg tudtam volna csiklandozni valakit, aztán szinte kiszakítottam magam alól a földet. Aztán még egyszer, és még egyszer!
Nem tudom meddig tartott ez az önkívület, ha az volt egyáltalán, tíz másodperc, húsz, ötven. Már nem is láttam, mi van a kezem alatt, sárban, vízben tocsogtam, és csak azt hajtogattam, kiszabadítalak innen!
- Megvagy te szerencsétlen! – omlott mellém teljesen váratlanul Ghaó, aki óriási teste ellenére nagyon fürge, és kitartó tudott lenni. Pehelyként kapott fel a sárból, nem kérdezett semmit, nem korholt, már vitt is. Csúsztunk, másztunk, ami éppen sikerült, s ahogy sikerült, hajtott bennünket az életösztön.
Nem tudom, hány lépést tudtunk megtenni, milyen messzire jutottunk, de egyszerre csak megmozdult mögöttünk a föld. Hangos morajjal zúdult le egy kisvárosnyi terület a domboldalon, olyan zajjal, ami egyenesen az ember lelkébe hatol. Sikoltott a Mato Grosso! Szó szerint sikoltott, ahogy a kövek elmozdultak egymáson, és csiszolni kezdték a másikat, ahogy a méretes fák fogpiszkálókként törtek össze a roppant súly alatt…
Egymás mellett feküdtünk Ghaóval a csuszamlás szélén. Minket már nem ért el a felvizesedett áradat, a fortyogó iszap szó szerint a lábunknál szánkázott lefelé a domboldalról, magával sodorva több négyzetmérföldnyi területet. Iszonyú volt a pusztulás, mintha egy hatalmas késsel metszettek volna ki egy darabot a Mato Grosso szívéből.
- Tudom, hogy láttad a rögöt, paskoltam meg Ghao vállát, és ahogy az ég felé fordítottam az arcomat, hagytam, a szakadó eső mosson tisztára.
- Láttam, fordult felém az óriás. – Nekem te többet érsz egy tucatnyi ilyen rögnél is, ropogtatta meg a vállamat, én pedig nagyon hálás voltam neki.
- Köszönöm barátom, suttogtam, és könnybe lábadt a szemem. – Majd együtt megkeressük.
- Majd együtt, bólogatott Ghaó, aztán még egy pillantást vetettünk arra, ahol a rögöt sejtettük, és leevickéltünk a hajóhoz…