Nyárvég
Vitte magával a nyár ezer álmom. A tétova csendben
érzem, a végtelen éjek ölelte varázslat elillan,
s oly lebegő a homályban, akár feledett, tunya szellem.
Hűvös a part, gyalogútja kihalt, s a folyó sima tükre,
mint nagy, ezüst lepel, úgy feszül. Alszik a nádas előttem,
s messze a templom, az álmaiból riad éjfelet ütve.
Suttog a vén Duna ágy, a kopott kövek arcra borulva,
hátukon álmatag árnyak inognak, s a víz locsogása
újra idézve a nyári mesém, buja vágyakat ébreszt.
Itt van előttem a kép, a mezítelen éjszaka csendje,
reszket a fűz, takarása ma csókokat éltet, s az esti
illatok árja simítja a titkok ölén szeretőket.
Félek, az akkori fények elégtek az ősz tenyerében,
hallgat a tornyom, a vas ridegen sima, ég a kezemben,
s rozsdavirágja peregve mutatja a véges időmet.
Nézem az ég tetejét, hol a távoli mécsek erőtlen
fényei ringnak, s a Hold csak alélt utazója az űrnek,
sárga oázisa méla mosoly, fagyos éji segédlet.
Őrzöm a csendet, a csend pedig engem, s az éjjel elenged.
Lüktet egy ér, ahogy arcomat éri a szél, követ engem
s halk zizegő avaron hazaér velem álmom is. Érzem.
Két puha kéz fogad, s ajkamon ajkaid ősze valódi.
Körbe vesz újra megint a mezítelen éjszaka csendje,
s nyári mesék ezer álma helyett ma egy új csoda ébred.