Fiatal alkony lopózott át kertem rejtekén
- árnyék ágaikra ültek a zajmadarak -
s vágyón pillantott a Hold, az ezüstös égi kém,
ide, hol átölelve Téged ringattalak.
Csendembe rejtlek a világ elől, egy szigetre,
- fehér homokját a vágyak tengere mossa -
oda, hol tiszta a felhők hűvös esti könnye,
s álmainkat írhatjuk rá a csillagokra.
Lehunyom én is a szemem, most veled utazom,
keresztül a homályos, tavaszi illatokon,
s a csendben ezernyi a hallgatni való ok:
a végtelen, ahol ki tudja hány égi mécs ég,
idelent az ajkaid, hol megpihenhetnék még,
s jó lenne hinni, maradt bennünk elég titok…