A part köveihez tapadnak most a csendek,
s a fáknak dőlve, füstillatú ősz moccan,
szürke ködkutyát terelő November herceg
súlyos titkokat sejtve méreget hosszan.
Fakó felhőkbe döfve, fém lámpaoszlopok,
rozsdás törzsükön koppanó eső játszik,
s hol kövér búrák tucatnyi szeme ragyogott,
most a vak homályba kúsznak fénycsigáik…
Néma éjt fésülnek a hajlott hátú füzek,
tövükben hűvös csókkal fogad a Duna,
s tükrében lassan felnyílik az a régi heg,
aminek sebe nem is gyógyult be soha.
Aztán egyszerre megindult a sóhajsereg,
és beleremegett a szél szaggatta nád,
a hold pedig ezüst hídját építette meg,
min Augusztus sétált hozzám lassan át…
és újra, boldog nyár ecsetje csiklandozott,
buja színekre festve a megkopott éjt,
puha kezed simított megint arcomon, ott,
hol ajkam először tőled csókot remélt.
Pihegve lebegtünk a csodák kéjes sodrán,
halkan nevünket locsogta a vén folyó…
és a pillanat varázstükre úgy omlott rám,
mint szilánkokra robbanó üveggolyó…