Nem ölelhetlek
Megint rólad álmodtam, anyám…
Egyetlen voltál, minden lettél:
égig érő muzsika,
muskátlis ablak,
és valamennyi orgonaág.
Álmaimban tovább élsz,
ott, hová földi fény el nem ér.
Nem halványítja emléked a messzeség.
Május első vasárnapján
megidéz a csend,
kitárom alkonyom ablakát.
Lelkem sír,
mert búcsú nélkül hagytál itt.
Már nem hallhatod
galambjaid burukkolását,
sosem foghatom kezed,
s többé nem ölelhetlek...
Most itt állok sírod mellett,
orgona helyett
a legszebb madárdallal
üzenem az égbe,
hogy megtudd végre
mennyire szerettelek...
A bólogató lombok közt
árnyak suhannak nesztelen.
Szólítalak, senki sem felel.
Mégis hiszem,
a menny kék lugasán
szíved engem érez.
Aludj, drága anyám,
álmodj szépet...
*
saját fotó
- D. Bencze Erzsébet alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges