A semmittevés édes tudatával az agyamban nézelődtem a hatos villamos méretes panorámaablakán át. Néhány perce futottunk ki a Moszkva, helyesebben Széll Kálmán téri végállomásról, és annak ellenére nem tettem le magam sehová, hogy a déli forgalomban volt ülőhely a combinón. Persze, az első megállónál, a Mammutnál ezek az ülések egytől-egyig elkeltek, én a kényelem helyett inkább a várost néztem. A körút kirakatait, a villamos mellett elsuhanó autókat, no meg a lányokat, ahogy az áprilisi meleg hatására nekivetkőztek. A munkám során úgysem tudtam teljes odaadással az ilyen finomságokra koncentrálni. Egy biciklis futárnak mindig a forgalmon kell legyen a szeme!
Ma megérdemeltem azt a luxust, hogy nyugodtan bámészkodhassak. Szervizben volt a munkaeszköz. A kemény telet sikeresen megúsztuk mindenféle komolyabb meghibásodás nélkül, szerencsére munkám is volt elég, de most a szakértő gondos kezeire bíztam a paripát, akiről tudtam, hogy valóban kényeztetni fogja hűséges társamat.
A hajnali csípős hűvösben feltekertem a Szabadság-hegyre, hogy átadjam a bringát Shimano Jani barátomnak, ahogy mindenki ismerte a szakmában a mestert, aztán „betömegközlekedtem” a központba.
Az igazat megvallva, kicsit furcsán éreztem magam, ahogy a megállóban felszökkentem a buszra, és az első pillanatban nem is értettem, miért. Hiszen ha éppen nem a nyeregben ülök, a családi jármű van a fenekem alatt. Nem vagyok minden áron az emberi energia híve, csak a lehetőségé, hogy lehet ilyen tisztán is közlekedni. Aztán ahogy megálltunk a fogaskerekűnél, és megláttam magam a tükörben, csak akkor esett le a tantusz. Persze! Teljes menetfelszerelésben vagyok, sisak, kesztyű, szemüveg, zsák, térdnadrág, meg miegymás. Mintha egy lovag teljes harci díszben, de ló nélkül jelenik meg a csatatéren.
A hasonlat még a villamoson is mosolyra görbítette a számat, elég élénk fantáziával áldott meg a teremtő, könnyedén elém vetítődött a szituáció. Mosolyomat tán félreérthette a mellettem álló fiatal hölgy utas, aki az ablakban látta visszatükröződni az arcomat, és furcsán pillantott felém. Láttam a mozdulatot, még mulattatott is a dolog, de mielőtt még jobban belemerültem volna a gondolatba, az egyik kirakat váratlanul mágnesként vonzotta magához az összes figyelmemet. Azaz csak majdnem mindet,
A Keleti Károly utcai megállónál állt meg a villamos. A szemem sarkából láttam a közlekedési lámpát, ahogy sárgára, majd zöldre vált, tehát sietnünk kellett. Talán ez szakmai ártalom volt nálam, figyelni mindenre körülöttem, és a kirakatban történt dolgokat is szemmel követni. Azt nagyobb részben!
Még mindig a szemem sarkából érzékeltem, hogy egy testes asszonyság szállt fel közvetlenül mellettem a villamosra, méreteiből adódóan jó lassan, és a tevékenység közben szinte az egész ajtót elfoglalta. Ahogy fújtatva megvetette a lábát a peronon, szinte azonnal felmérte a terepet, hol ülhetne le, de egyik utastársunknak éppen ebben a pillanatban tudatosult a fejében, hogy neki bizony le kell szállnia.
A kirakat meredt bámulása közepette, a fejemben mellesleg összeraktam a mozdulatsor képeit is, ami abban csúcsosodott ki, hogy a fickó nem fog elférni a maradék helyen, és nekem fog jönni. Ha lehet jövőbelátásról beszélni, és miért ne lehetne, hiszen ma már egyszer működött, akkor pontosan úgy történt minden, ahogyan láttam: lökés, két lépés és a fickó lent volt. Ajtók be. És itt a történet egy teljesen új fordulatot vett!
Már nem figyeltem a kirakatra, sőt! Egy láthatatlan kéz kifejezetten elcsavarta onnan a fejem, és kényszerített, hogy a járdaszigetre koncentráljak. S mi minden fér bele egyetlen szemvillanás alatt eltelt időbe?
A fickó, aki leugrott a villamosról, visszanézett rám. Tudta, hogy tudom mit tett, láttam a tekintetében. De én egyszerre több mindent vagyok képes látni. Többet között azt, hogy a srác, hiszen nem volt férfinek nevezhető, hamis biztonságérzetbe ringatta magát. Magabiztosan mosolygott a zárt villamos ajtók miatt, de én megint csak a szemem sarkából láttam a lámpa sárgáját, majd pirosát. Meg mertem volna rá esküdni, a vezető már nem vág bele egy kétes kimenetelű kalandba, hanem inkább nyitja újra az ajtót.
A tolvaj, mert az volt, arcáról lehervadt a mosoly. Az iménti ütközésnél, ügyesen bár, de elemelte a pénztárcámat a farzsebemből. Egyébként soha nem tartom ott, egyrészt, mert a bringán kiesik, másrészt, mert kényelmetlen, de ahogy jegyet vettem a villamoshoz, oda került. Az összes iratom a táskámban volt, ott csak néhány papírt, és némi készpénzt tartottam, legalábbis az elmúlt öt percig ebben a tudatlanságban ringatóztam.
- Fogja a zsákomat, nyomtam a holmimat hirtelen ötlettel az előbb furcsán rám pillantó hölgy kezeibe, zsákkal nem tudok futni, és szinte még szét sem nyílt a villamos ajtaja, én már a járdaszigeten voltam.
Az ugrás közben szétnyílt a kabátom, a lassan mozduló fickó látta a tokot a hónom alatt, és onnan kezdve már nem volt olyan lassú. Átfutott az agyamon, mert láttam a pillanatot, amikor megváltozott a hozzáállása, talán fegyvernek nézte azt a valamit, amit kutyák ellen szoktam használni. Néha sajnos kell.
Majdnem elgázolta egy autó, úgy rohant át az úttesten, el a Rómer Flóris utca felé. Fiatal volt, erős, és gyors, mint a villám. Ötven méter előnye lehetett, több nem volt, úgy ítéltem meg, az is csak azért, mert az öngyilkos útátvágását nem utánoztam le.
Az én „forgalmim” valószínűleg régebbi volt, mint ellenfelemé, de akárhányszor visszanézett, én nem maradtam le. A srác már nem futott, rohant, kaszált a kezeivel, ami rengeteg energiájába került. Úgy éreztem magam, mint a grizzly, ami ugyan lassabban fut, mint a szarvas, de kitartóbb, és a szarvas attól kerül pánikba, hogy ezt tudja! Kis képzavar belefér.
A rendőrautót akkor pillantottuk meg, talán egyszerre, amikor át akart rohanni a Frankel Leó utcába, a Duna felé. Biztos vagyok benne, a járőrt abszolút nem érdekelte egy futó alak, de ilyen esetben, azt hiszem másként működik a menekülő gondolatvilága. Szerencsétlen megijedt a rendőröktől, és befordult a Török utcába.
Én nem bíztam semmit sem a véletlenre, tudtam, hogy ezek a tolvajok soha nem járnak egyedül, és még elképzelni sem akartam, mit tenne velem még két markos briganti. Kiugrottam az úttestre, a Lukács-fürdő felől guruló rendőrautó elé, és mivel nem volt időm elmagyarázni a szituációt, egyszerűen bemutattam a rendőröknek.
Hála a több ezer kilométernek, ami még ősztől került a lábamba, a távolság köztem és a tolvaj között csökkenni kezdett. Felfelé, a meredek emelkedőn egyáltalán nem volt ellenfél. Rossz döntés volt a Rózsadomb! Már hallottam is, hogy tágra nyitott szájjal próbál levegőt venni, ami egyre nehezebben sikerül neki. Zihált, ahogyan a szarvas teszi, mielőtt megadja magát, de nem volt kegyelem. Én, a grizzly ott jöttem a nyomában, és bár nem csattogtattam a fogaimat, de nem tudhatta, mit fogok tenni vele.
Gyakorlott szemmel láttam, még a dombtető előtt meg fogom, itt elég kegyetlen a kaptató, még egy kisebb teljesítményű autóval sem lehet nagyon fickándozni, nemhogy tapasztalatlan tüdővel.
Aztán egyszerre csak vége volt mindennek! Még nem is voltunk fent, de a srác hirtelen megtorpant, vadul öklendezni kezdett, és egyszerűen összeesett. Hányt is, köhögött, alig bírt levegőt venni, aztán tétova mozdulatokkal, mintegy megadásképpen, a magasba emelte a tárcámat, és meglengette. Beszélni sem tudott.
Ebben a pillanatban fékezett mellettünk a szirénázó rendőrautó, nekik is beletelt néhány másodpercbe, mire utánunk tudtak jönni. Mind a ketten kiugrottak a kocsiból, a sofőr biztosította a társát, aki hirtelen nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Utánam jöttek, a mutogatós pacák után, erre ott fekszik előttük egy zsebtolvaj, aki megadja magát nekik.
- Mondja csak, fordult felém a törzsőrmester nő, kezében a bőr pénztárca, mi volt olyan bazira fontos ebben? Ha jól látom, alig van benne négyezer forint. Ezért loholni ekkorát?
- De itt van a hátsó zsebben egy szelvény, egy négyes találat, ami két és félmilliót ér, vettem ki a múlt heti lottómat a tárca oldalzsebéből. – Idefelé láttam meg a lottózó kirakatában a számokat, és...
- Mi pedig ismerjük a fiatalurat, emelte fel a másik rendőr a teljesen kikészült tolvajt a bilincsénél fogva, és nemes egyszerűséggel belódította a hátsó ülésre.
- Jöjjön be velünk a kapitányságra…
- Normális esetben minden bizonnyal ezt tenném, jutott eszembe hirtelen a hátizsákom, és benne minden egyéb cuccom, de…
- A fiatalember úgy elrohant, lépett oda mellénk egy ismerős, és megszakította a gondolatmenetet, hogy még a táskáját is ott hagyta nekem. Én pedig nem tudtam vele mit kezdeni, és látva a csődületet, gondoltam, itt megtalálom magát…
- Hiába, vannak még becsületes emberek, néztem mosolyogva a rendőrnőre, és próbáltam oldani a feszültséget, aztán jótevőm nyújtotta a kezét, és bemutatkozott.
- Dr. Tóth Hajnalka rendőr százados. Maga pedig az a biciklis futár, aki két hónapja télen segített kicserélni egy defektes kereket, és nem késtem le egy fontos találkozót. A villamoson nem ismertem fel, de aztán amikor elrohant, beugrott az arca.
Hogy mik vannak?