Befejező rész
Kínos csend telepedett közénk. Engem lefoglalt a pisztoly célkeresztjében lenni, a seriff pedig láthatóan a dilemmájával küzdött. Az életem attól függött, maradt-e elegendő racionalitás a bomlott agyban.
– Mondasz valamit kölyök! – hajolt közelebb néhány pillanattal később Black, és bizonytalanul hátrasimította homlokához tapadt csapzott haját. Döntött.
– Ezt vedd el – csatolta le az övéről a bilincset és odadobta elém. – Szorosan a hátad mögött, ellenőrizni fogom.
Csináltam, amit mondott, közben agyam lázasan dolgozott.
– Helyes! – került mögém, és megrángatta a csuklómat. Előkerült egy hosszú bőrszíj, a seriff belehurkolta a bilincsembe, és jókorát lökött rajtam. A lendülettől felbuktam. Black artikulálatlanul felröhögött. – Gyerünk vörös kutya, vadászni megyünk, sziszegte, és megrángatta a pórázomat.
Nem szóltam egy szót sem, de minden mondatnál beszédesebb lehetett a pillantásom, amivel a seriff szemébe néztem. Aztán leléptem a töltésről.
– Ha az jár a fejedben – rántott vissza hirtelen Black, de nem fejezte be a mondatot.
– Akkor maradjon le és messziről kövessen – morogtam nyugalmat erőltetve magamra. – A két fogdmegje 300 lábnyira van, a tisztáson, egy fához kötözve.
– Akkor hosszú pórázra eresztem a kutyát! – nevetett fel megint a seriff, és felém rúgott.
Harminclábnyi szíjat engedett utánam. Egyik kezében a pórázzal, a másikban a fegyverrel tartott sakkban, nem akart semmit sem a véletlenre bízni. Vezettem, szilárd talajon vittem egyre beljebb, minden egyes lépésnél érezhette csizmája alatt a földet. Éreztem, hogy most az épp elméjű rendőrtiszttel van dolgom, nem azzal a lángoló szemű ordibálóval, aki az imént rám lőtt. Most a hidegfejű seriffel voltam, akit nehéz volt átverni, aki nem bízott bennem egy pillanatra sem.
A nyomomba lépett. Mindig a nyomomba. A sár nem tudta olyan gyorsan elnyelni a lépteim súlyát, és az egyre világosodó égbolt fényénél most már egészen jól lehetett látni. Körülöttünk ébredt a mocsár. A hajnali köszöntések elhaltak lassan, harmat csepegett a fákról és a páragomolyagok visszahúzódtak a mélyedésekbe.
Már nem látszott az út. Sem a rendőrautó villogó fénye, és ahogy visszanéztem "gazdámra", az ismerős támpontokat elhagyva kezdett elbizonytalanodni. Már nem engedett a pórázon, kapaszkodott belém, és éreztem, hogy vissza-visszahúz. Ötlábnyira voltam már a biztonságos ösvénytől, öt láb óta éreztem, hogy már nem szilárd talaj van a lábam alatt, és a mocsár hátán lépkedek. A seriffnek nem tűnt fel semmi. De érezte, hogy valami nem stimmel. Meg kellett erősítenem.
– Ott a barátja! – mutattam előre a zöld ligetbe. Szembe sütött a nap, elvakította Blacket, takartam előle a kilátást, de hitt nekem. Vagy hinni akart. A liget zöldje biztonságot sugallt.
– Garett! – üvöltötte, és a hang átszállt a zsombékok fölött.
– Felpeckeltem a szájukat – vetettem oda, talán túl gyorsan is, mert a seriff hirtelen megállt.
– Nincs itt semmi, az anyádat! – rántotta meg üvöltve a pórázomat, és megint az őrült ugatott fel benne. Talán az ösztönei figyelmeztették a közelgő veszélyre. Láttam ahogy emelkedik a pisztoly, és tudtam, nincsen tovább. Most érkezett el az idő a cselekvésre. Előre vetettem magam, dörrent a fegyver. Black seriff utánam zuhant.
Egy pillanat alatt kiemeltem a fejem a vízből. Oldalt gurultam, várva a következő golyót, de csak egy csobbanást hallottam. Meg egy iszonyatos hörgést. Hirtelen felrémlett bennem egy süllyedő szarvas képe, amit még tavaly ősszel láttam északon, és kirázott tőle a hideg! Aztán ahogy lassan feltápászkodtam, és még lassabban megfordultam, a döbbenet letaglózott!
Ott állt előttem a seriff, mellig a sárba süllyedve. A kezeivel rémülten keresett valami kapaszkodót, csapkodott maga körül, de a szemei! A kidülledt szemek pontosan olyanok voltak, mint a szervaséi! Tudta, hogy el fogja nyelni a mocsár.
– Nem értem – suttogta halálra váltan, és rám nézett. Stabilan álltam a sárban.
– Én itthon vagyok – suttogtam alig hallhatóan, és azt hiszem abban a pillanatban megértette, miért nevezik ezt a lápot a Squwaulpok mocsarának. Aztán a szemeiből ellobbant a fény.
– Siess – rezdült hirtelen a sár, én pedig felkaptam a fejem. Már nem érdekelt ez az ember, helyesebben ami maradt belőle. Tjem hívott kétségbeesetten!
Áthúztam a kezem a lábamon, visszarohantam a kocsihoz, és közben éreztem a mocsár rezdüléseit. Kapkodó ujjaimmal nehezen találtam meg a bilincs kulcsait a néhai seriff autókulcsai között, de kiszabadítottam magam. Agyamban olyan erővel verte a szívem a ritmust, hogy azt hittem, felrobban a fejem, miközben Tjem rezdülései egyre gyengültek. Már alig hallottam őket.
Aztán hirtelen minden tele lett vörös és kék fényekkel!
Rendőrautók fékeztek mellettem, nem is hallottam a motorzúgást. Beterített az égő gumik és a felkavart por füstje. Egy pillanat alatt elállták előttem a menekülés útját, és hatalmas hangzavarral fegyveresek rontottak rám.
Mindenki üvöltözött velem, nem is értettem mit, csak a hangorkánt hallottam. Lökdöstek, a földre kényszerítettek. Fel akartam állni, küzdeni, mint egy medve, az utolsó lélegzetvételig, inkább egy halálos lövés, mint a szégyenteljes fogság!
Néhány pillanattal később lenyomott a földre a túlerő. Hörögtem, ahogy a szám tele ment porral, majd kitépték a vállamat a helyéből. Átkutattak, megmotoztak, aztán két testes rendőr megragadott, karomnál fogva felállítottak, én pedig vártam az ütéseket.
Bomm-bobomm, súgta a víz.
– Nem mozdul! – mondta az egyik.
Bomm-bobomm, remegte a sár.
– Egy hangot sem! – rántott rajtam a másik.
Bomm-bobomm, lehelt még egyet a mocsár és nem szólt többet.
Egy férfi közeledett futva. Sietett, nagyon sietett, az emberek szétváltak előtte. A férfi megállt előttem, kitépett fogva tartóim keze közül. Ordított velem, éreztem a leheletét az arcomon, rám fröccsent a nyála, de én már nem voltam ott! Nem súgott több hangot a víz, nem rezdült többet a sár, csak egy sóhaj sodródott a köddel. Egyre távolabb, egyre messzebb.
A férfi váratlanul megragadta a vállam, és alaposan megrázott.
– Hol a lány te szerencsétlen?! – üvöltötte.
Kaptam két, emberes pofont, a fülem is belecsendült, de visszajöttem a testembe.
– Mi?
– Tjem, hol van? Már nem érzem, de te tudod!
Már teljesen magamnál voltam. És felismertem végre a férfit! Tjem nagybátyja volt, Fekete Kutya, a nyomozó!
– Tudom! – hebegtem, de ahogy körülpillantottam, még mindig rám szegeződtek a pillantások! Mozdultam, ők velem.
– Mindenki maradjon itt! – ordította a nyomozó, én pedig kisiklottam a körből. Átvetettem magam a bokrokon, belegázoltam a vízbe. Fekete Kutya ott rohant közvetlenül a nyomomban, más meg sem kísérelt követni bennünket. Bár már nem hallottam Tjemet, de tudtam, honnan jött az utolsó szívdobbanása.
Ott feküdt a drága a hínárok között, a levelek jótékonyan eltakarták, beborították a testét, az útról észre sem lehetett venni. De én tudtam, hogy ott van!
Fekete Kutya elkapta a kését, szó szerint kivágta a lányt a levelek közül. Letépte a blúzát, le a melltartóját, és felfektette Mosolyogó Holdat a vízre. Aztán a lány szívére tette a kezét. Mormolt valamit, keze alatt felizzott Tejm bőre, aztán a lány hirtelen levegőt vett. Köhögni kezdett és felzokogott.
– Vidd gyorsan! – lihegte a nyomozó. – Már itt van a mentő.
– Hogy…
-–Vidd, vidd! – sürgetett Fekete Kutya, és lerogyott a vízre.
Átgázoltam drága terhemmel a vízen, és a meglepett emberek tömegén. A mentőautónál majdnem elájultam az oxigénhiány miatt, de Tjem már biztonságban volt! Szakavatott kezek vetkőztették, sebét vizsgálták. Átment rajta a golyó, nem ért csontot, nem szakított, de Tjem sok vért veszített.
Csak álltam a csukott mentőautó mellett és levegőért kapkodtam.
– Rőt Szarvas testvérünk megismerte a mocsárba fúródott kocsitokat – lépett mellém hirtelen Fekete Kutya. Iménti fáradtsága már egyáltalán nem látszott rajta. Hm! – Ő riasztott engem, én pedig hívtam a seriffet.
– Nem…
– Nem is gondoltam – nyugtatott meg a nyomozó, és a vállamra tette a kezét. – Hallottam én is a pletykákat a seriff furcsa szokásairól. Riasztottam a megyeieket, és rohantunk, ahogy tudtunk. Tjem már csak nagyon gyenge életjeleket küldött. Téged féltettelek a megérkezésünkkor, nehogy elveszítsd a fejed, de szerencsére Blacket nem láttuk sehol.
– A mocsárba fulladt – néztem a szemeibe őszintén, és nagyon fáradtan. – Mint a másik kettő is, aki vadászott rám. A negyedik ott fekszik a kocsi mellett. Azt hiszem megöltem.
– Nyugalom – mutatta Fekete Kutya, ahogy megbilincselik a vérző fejű férfit. Szerencsére mégsem ütöttem akkorát.
– Most menj, vigyázz Tjemre. A többit majd én elintézem.
Behuppantam a mentőbe az ülésre, megfogtam Tjem kezét, és a rohamkocsi nekilódult az országútnak. Fáradtan néztem kifelé a mocsár elsuhanó foltjaira, már csak azok voltak, összefolyó foltok, de amikor Tjem erőtlenül megszorította a kezem, őt tisztán láttam…
Nagyon sok időnek kellett eltelnie, míg újra együtt ülhettünk a squwaulp mocsár egyik gyönyörű szigetén. Csodáltuk a lemenő Nap vörös fényét, és ahogy a szemeibe néztem, tudtam, mit kell majd mesélnem Su-na sámánként a következő generációnak…
Vége