Harmadik rész
Tjemmel az este a huszadik születésnapját ünnepeltünk.
Vacsorázni vittem Mosolygó Holdat Nojo Tin, Öklelő Bölény különleges éttermébe, amit a mocsár fölötti hegyoldalba vájtak, és tökéletes rálátást biztosított az egész völgyre. Bár a táj szépségei nekem semmit sem mondtak Tjem mellett. A lány csillogó hollófekete haját hosszú lófarokba fogta egy kígyóbőr gyűrűvel, árnyalatnyi smink volt az arcán, és azt a falatnyi csábító bőrruháját vette fel, amit tőlem kapott tavaly. A Varázsló unokája másokat is elbűvölt az étteremben.
Vacsora után sétáltunk a hegygerincen. Néztük a csillagokat, csókolóztunk a holdfényben a kilátónál, és én voltam a legboldogabb Su-na sámán várományos, Mosolygó Hold engem szeretett! Kiültünk a Fog-sziklákra a meredély szélén, lábunkat a mélység fölött lógattuk, élveztük ahogy a hajunkba kap a szél, és játékosan egymásba csomózza a tincseket.
Aztán megszólalt a mobilom. Elfelejtettem kikapcsolni, nem is tudtam másra gondolni, csak Tjemre. Zörgött a zsebemben a telefon, nem akarta abbahagyni, pedig nem volt szándékomban felvenni. Tjem még nevetett is rajta, milyen fontos ember lehetek, ha még ilyenkor is hív valaki, aztán egy pillanatra rá elkomorult. A Varázsló unokája volt, az ő ereiben is az az ősi vér folyt, ami olyan naggyá tette a sámánokat. Hatalma volt!
– Jenny az? – tolt el magától Tjem, és éreztem én is, hogy igaza van. Exbarátném pedig kitartó volt, egészen addig, amíg egy mozdulattal el nem hallgattattam a készüléket.
– Hányszor mondjam neked, hogy nincs közöttünk semmi? – kapcsoltam ki véglegesen a mobilt, hogy többet ne csöröghessen.
-– Akkor miért nem száll le rólad? – kérdezte dühösen Tjem.
– Nem tudom, hidd el, nem tudom – tártam szét a karomat – de muszáj tönkretenni ezt az estét holmi féltékenységgel? Ráadásul alaptalan féltékenységgel.
– A szellemek sötét dolgokat mesélnek rólad Nati – nézett a szemembe Mosolygó Hold, aki most egyáltalán nem mosolyogott, és ezt a pillantását nem szerettem. Tjemnek valós hatalma volt! A vérrel öröklött hatalom. Ezek a pillantások átkot tudtak szórni!
Hirtelen eszembe jutott Ronnie Black seriff.
Három hete megijesztett bennünket. A csillagok alatt szeretkeztünk Tjemmel. Van egy különleges kőképződmény a hegyoldalban. Egy sziklaplató, amire ha kiáll az ember, olyan érzése támad, mintha nem venné körül semmi, csak az éjszaka. A kocsim platóját puha bőrökkel párnáztam ki, illatos olajakat cseppentettem a szőrmékre, és egy kicsit el akartunk bújni a világ elől. De nem voltunk egyedül.
A seriff meglesett bennünket! Egyszerre csak ott állt mellettünk, megdöngette a platót a gumibotjával. Az ijedtségtől összerándultunk. Meztelenek voltunk, és ahogy a seriff rávilágított Tjemre az elemlámpájával, a látványtól még a nyála is kicsordult.
Tény, Tjem gyönyörű volt, fiatal, izmos, sok nő megirigyelhette volna alakját, és a seriff túl sokáig tartotta rajta a lámpáját egy egyszerű rutinellenőrzésnél. Gyönyörködött benne addig a néhány pillanatig, amíg kedvesem felocsúdott rémületéből. De felocsúdott!
Tjem tekintete hirtelen változott meg. Szeme összeszűkült, felvillant, mint egy ragadozó pillantása, és mielőtt még bármit is tehettem volna, csak úgy, meztelenül a seriff felé kapott. Akár egy mérges kígyó! A mozdulat olyan gyors volt, hogy Black seriff meg sem tudott mozdulni, és a nyakán egy hosszú karmolás éktelenkedett. Aztán Tjem megnyalta az ujját, és olyan ősi szavak törtek fel a torkából, amitől megborzongott a hátam.
Black seriff azonban még nálam is jobban is megrémült! Leesett a lökhárítóról, és törve-zúzva elmenekült a bozótosban.
Nem jelentettük az esetet, de amikor másnap kérdezgettem a seriff viselt dolgairól, meglepett az a néhány zaftos pletyka, amit hallottam. Nem mi voltunk az egyetlenek, akiket a seriff meglesett, vagy megzavart. De még nem átkozta meg senki!
Ez a történet néhány villanásnyi idő alatt futott át az agyamon, és nagyon nem tetszett Tjem féltékeny pillantása.
– Ne kutakodj bennem – sóhajtottam bánatosan.
Álltunk egymással szemben. Már nem voltak olyan szépek a csillagok, mint néhány perccel ezelőtt, pedig pettyei beborították az eget. Ellibbent a langyos szelek simogatása, és a csendben megborzongtam.
- Elegem volt a barátnőidből – fakadt ki hirtelen Tjem – tegnap ez, ma az, holnap meg egy másik fruska. Érzem, hogy nem vagy őszinte velük kapcsolatban.
-– De…
– Vigyél haza – toppantott hirtelen a lábával, és hátat fordított nekem.
– Meghallgatnál?
-– Nem vagyok kíváncsi a kifogásokra.
– Ahogy akarod – sóhajtottam az éjszakának, mert Tjem már faképnél is hagyott az ösvényen. – Várj már – futottam utána és megfogtam a kezét. Maholnap én is su-na sámán leszek – mondtam – és tudod, ez azzal jár együtt, hogy rengeteg emberrel találkozom.
– De érdekes módon csak a fiatal lányokkal találkozol - fordult felém hirtelen, és a szemei megint villámokat szórtak. – Nekik adod meg a számodat, és nyílván kenegetik vele a hiúságodat, hogy fel is hívnak.
– Ez nem esett jól Tjem, tudod…
– Semmit sem tudok – legyintette – csak pletykákat hallok a főiskolán. A lányok csak kétértelműen célozgatnak a hátam mögött.
Nem akartam veszekedni, még csak a gondolatát is el akartam kerülni, hogy megbántsam egy véletlenül, dühömben odavetett szóval. Pedig abban a pillanatban éppen a nyelvemen volt egy megjegyzés a viselkedéséről, de inkább sóhajtottam, és beindítottam a kocsit.
Kifordultam az étterem parkolójából. Összeszorítottam a fogam, és ahogy belenéztem a visszapillantó tükörbe, tekintetem hirtelen találkozott egy férfiéval, aki a parkoló másik oldalán, az égígérő fák alatt állt. Nem voltak elég sötétek az árnyékok, a vendéglő bejáratának fényei éppen eljutottak odáig. A fickó elkapta ugyan a tekintetét, de az volt az érzésem, mintha minket bámult volna!
Körülnéztem, gázt adtam, és ahogy kifordultam a főútra, a tükörben visszanéztem a fickóra. Megint bennünket bámult, egykedvűen rágta a rágógumiját, aztán hanyag mozdulattal mondott valamit a telefonjába. Rossz érzésem támadt, vagy annak kellett volna támadnia, de a fejem tele volt Tjemmel, és a féltékenykedésével.
Szótlanul vezettem. Csend volt a kocsiban, Tjem a mellettünk elsuhanó tájat bámulta a biztonsági övébe kapaszkodva, és pedig előre meredtem a sötét országútra. A szélvédő mögül beszökő menetszél dobálta a hajamat, átsiklott rajtunk, pajkosan játszani akart velünk, megsimogatni, lehűteni, hiszen meleg volt az este, aztán a hűvös hangulat láttán elmenekült.
Gyorsan hajtottam. A kelleténél talán egy kicsit gyorsabban is. Tiszta volt az út, a fényszórók bevilágították az aszfaltcsíkot, és a v-8-as motor ménese dübörögve meglódult. Engedtem fickándozni a csordát, de erős kézzel fogtam a gyeplőt, és titokban Tjemre pillantottam. Ő is szerette a száguldást, szerette, ha mustangok módjára nekieredtünk a világnak, buckáknak, folyópartnak. Olyankor szabadnak éreztük magunkat, mint a szél. Nem voltak korlátok, és úgy száguldottunk át a füves pusztán, hogy nem volt erő, ami ellenállhatott volna nekünk.
Elértük a mocsár szélén átvezető út hídját. A bukkanó megdobott egy kicsit, repültünk néhány métert, és ahogy megint oldalra pillantottam, tekintettem összeakadt Tjemével. A gonosz kis boszorka vigyorgott! A szél az arcába fúja a fekete hajzuhatagot, úgy tett, mintha halálosan meg lenne sértődve, és közben engem bámult. Nézte, hogyan puffogok magamban, hogyan igazgatom a számat, és jól szórakozott.
– Te Su-na sámán! – robbant ki belőle a nevetés, és megfogta a kezem. A szél egy pillanat alatt megérezte a kocsiban történt változást, visszaszökött közénk, és játékosan összeborzolta a hajunkat. Újra a régi volt minden! A fagyos levegő szinte felizzott, Tjem megsimogatta a combomat, és a féltékeny boszorka helyett megint a csábítóan gyönyörű varázslólánnyá változott. Meg is akart csókolni, de az öve visszarántotta az ülésébe.
Ránéztem, rámosolyogtam. Aztán Tjem felsikított, és előre mutatott!
folytatom