Első rész
Nem tudom, mennyi idő telt el az ütközés óta. Nem tudom, mikor vetettem át magam a bokrokon, nem tudom, mióta tart ez az őrület!
Nem merem kinyitni a szemem. Nem érzékelem, hogy mióta zár magába ez a homály, órák óta, vagy csak az előbb zuhant rám a sötétség? Fogalmam sincsen. Elvesztettem az időérzékemet, nem tudok koncentrálni, nemhogy normálisan gondolkodni. Itt keringenek a fejem fölött a kétségbeesés keselyűi, csak arra várnak, hogy lecsaphassanak. Kiváló zsákmány vagyok! Összezavart, szétesett. Mocskos a ruhám, sártól és vértől bűzlök, marnak a férgek, üvölteni tudnék, de belém fojtja a hangot a félelem. Itt terpeszkedik a hátamon, összeszorítja a tüdőmet, lenyom a víz alá.
Mozdulni sem merek, pedig kellene. Amazok csőre töltött fegyverekkel várnak rám, és itt vannak a közelben. Nem tudom hol, nem tudom merre, csak hallom a hangjukat. A szívem majd kiugrik a helyéből, minden mozgásra belém hasít a rettegés.
Az egyikük egy perce rálépett a sás között kapaszkodó kezemre, és rágyújtott egy cigire fölöttem. Lélegzetet sem mertem venni. Fájdalmat egyáltalán nem éreztem, az érzéstől megbénultam, tetszhalott lettem. Eltakartak a vízinövények, befedett a zöld levelek dzsungele. Lebegtem a semmi felett, markoltam kétségbeesetten az iszap kapaszkodóit, ringatott a víz, mint egy rothadó fadarabot, és az üldözőm ott állt a kezemen!
Csukva volt a szemem, még gondolni sem mertem semmire, nehogy az megérezzen. Nem láttam semmit, csak a hangokat hallottam, agyam őrülten kereste minden mozdulatnak az eredetét. A fülem volt a szemem, minden érzékem, és gyűlöltem ezt a kiszolgáltatottságot.
A "vadász" szívta a cigarettáját, böfögött, és olyan hangon kiabált, mint Freddy Krűger az Elm utcából.
- Jövök mááááár! Kibelezlek te szukafattya!
- Pofa be! – mondta egy másik hang néhány yardnyira tőlünk . – Ugatás helyett inkább találd meg a szarházit!
A férfi a vízbe köpött, a fülem mellé dobta a cigarettát. Sercent parázs a vízben, és a kezemen enyhült a nyomás. Hallottam, ahogy megindul, gázolni kezd. Mondta tovább a baromságait, káromkodott, de távolodott! Elment, és más most nem számított…
Elerőtlenedtek a bal kezem ujjai, amivel kapaszkodtam a víz alatt, és a hínár kicsúszott a kezemből. Óvatosan félrefordítottam a fejem, nagyot szívtam a levegőből, tüdőm már üvöltött a kis szippantások fojtogatásától, de a szememet még nem mertem kinyitni.
Hirtelen valami sikamlós ért a kezemhez! Megpihent egy pillanatra, aztán átmászott a nyakamra. Egy kígyó!
Utálom a kígyókat! Gyűlölöm őket! Matatott a nyakamnál, a hideg is kirázott az érintésétől. Aztán a galléromnál bemászott a hátamba! Összerándultam, sikítani akartam, kapálózni, lesöpörni magamról a kígyót, menekülni, elrohanni. Tágra meresztettem a szemem, majd felrobbant az erőlködéstől a fejem, mit érdekelt, hogy alig húszlábnyira járt az, aki ki akart belezni.
Elöntötte az agyamat valami furcsa tűz, hirtelen görcsbe rándultak az ujjaim. És érezni kezdtem a fájdalmat! Érezni kezdtem az undort. Megmozdultam, és újra élni kezdett a testem. Végigszáguldott az ereimben a láng, és nem volt maradásom!
Hörögve téptem le magamról a kabátot, őrülten próbáltam szabadulni a csúszómászótól. Szememből kiráztam a vizet, hajamhoz sárcsimbókok tapadtak, tele voltam vízinövénnyel. Úgy néztem ki, mintha a láp ördöge bújt volna elő a mélyből. Az izzó szemű lápördög!
A szemem sarkából láttam, hogy üldözőm hátrahőköl a rémülettől, elejti a puskát. Én pedig eldobtam a kabátomat, letéptem magamról a gyökereket, és rohantam, ahogy a lábam bírta.
- Ott van! – ordította a másik hang távolabbról és lövés dörrent. Fütyült mellettem a levegő, fröccsent a víz.
- A rohadt anyját, ott lesett rám! - tápászkodott fel a sárból aki rálépett a kezemre.
- Kapd el! – dörrent a következő lövés, a szele belém mart, égetett, mint a pokol tüze. Oldalra vetettem magam, csúsztam a sárban, szívem majd kiugrott a helyéből.
- Elé lőj! – dörrent még egy fegyver, a sörétek zizzenve szaggatták fel a leveleket.
Ugrottam, rohantam, megtorpantam, irányt váltottam, ne tudják, merre megyek. Elterültem, felpattantam, szánkáztam a sárban, eltűntem a levelek közt. Az életemért futottam. Nem érdekelt a karcolás a karomon, nem érdekeltek a lövések, sem a belém kapaszkodó ágak. Törtem-zúztam magam körül.
Átgázoltam mindenen, sáron, vízen, dagonyán. Karommal ütöttem félre az ágakat, megvágták a kezem az éles levelek, de gyors voltam, mint a puma. Nem néztem, merre van út, nem is érdekelt, csak rohantam befelé a mocsárba. Hallottam a hangokat a hátam mögül, és a hangok megrémisztettek, űztek.
Füttyent mellettem a levegő, a golyó feltépte egy korhadt fa törzsét, rám fröccsent a kéreg. Üvöltöttek a vadászok, halálra vált madarak menekültek kétségbeesetten fészkeikről, és dörrentek a lövések egymás után. Nem néztem hátra, menekültem minél messzebb innen.
Ők csak jöttek, gázoltak utánam, töltöttek, lőttek, ordibáltak. Szétváltak, hallottam ahogy távolodik a hangjuk egymástól, de azt is észrevettem, hogy tőlem is. Kezdtem elhagyni őket.
– Mekkora ez a mocsár?
– Egyáltalán merre vagyok?
Meg kellett állnom. Ziháltam, mint egy gőzmozdony, szemem előtt vörös karikák ugráltak, öklendezve kapkodtam a levegőt. Szédültem, nem láttam rendesen, izmaimból egyik pillanatról a másikra elfogyott az üzemanyag. Nem is hallottam rendesen, fülemben zubogott a vér, zakatoló szívem elnyomott minden mást.
Lehajoltam a vízhez, itt volt bőven mindenfelé, és magamra fröcsköltem a hűvös folyadékot. Égett az arcom ahogy megmostam, lángolt rajta egy jókora karcolás,. A karom tiszta vér volt, és fájt. Már éreztem a fájdalmat is! Leöblítettem a hajam, kitöröltem a szememből a sarat, ami már régóta mart, és ahogy kezdett megnyugodni a szívem, akkor figyeltem fel a csendre. Nem hallottam az üldözőimet! De egyetlen más hangot, egyetlen káromkodást sem. Nem csobbantak a csizmák, nem törtek az ágak, nem rebbentek fel a madarak, nem kiáltoztak az állatok.
Furcsa, idegen volt a csend, éreztem hogy az. De ebben a vészjósló némaságban végre meghallottam a saját belső hangjaimat. Még nem voltam nyugodt, az őrület még tombolt bennem, de már képes voltam parancsolni agyamnak.
Leguggoltam és körbefordítottam a fejem. Résnyire szűkült a szemem, s bár látni nem láttam az apró részleteket a sötétben, éreztem, hogy ott vannak. Éreztem, hogy körülvesz egy megfoghatatlan erő, rám lehel az éjszaka, és kitisztítja zavart érzékeimből a mérget…
Halkan kattant valami tőlem jobbra, nem is olyan messze.
Becsuktam a szemem, és a hang irányába fordultam. Érzékeimmel láttam az előttem sűrűsödő homályt, beküldtem a sötétbe felderítőimet, és agyamban váratlanul megjelent egy kép: új töltény a tárban!
Aztán megláttam magam előtt a mozdulatot: a mutatóujj lesiklik a billentyűhöz, a cső lassan felemelkedik, aztán minden lángtengerré változik! Úgy ugrottam félre, mint akit skorpió mart meg, hangosan loccsantam a vízben, eltűnt minden kép előlem, minden fény a horizontról. Az iménti helyemen földbuzgár robbant a magasba.
– Éjjellátójuk van!
Én csak estem-keltem a zsombékok között, azt sem tudtam, merre rohanok, ezek meg minden mozdulatomat látták. Vagy ha nem engem, hát a nyomomban hajlongó bokrok ágait, a feltörő bugyborékokat, könnyedén tudtak követni. Vadásztak rám! Embervadászat!
Oldalt csúsztam a jókora pocsolyából, és olyan gyorsan pattantam fel, hogy szabályosan összeütköztem a sörétes fickóval. Ő a másik oldalról cserkészett be, észre sem vettem, ő pedig nem számított arra, hogy pont feléje menekülök. Egymásnak csapódtunk, fejemmel az állába ökleltem. Hirtelen tűz áradt szét az agyamban, valami reccsent a másik oldalon. Lövés dörrent közvetlenül a fülem mellett, azt hittem megsüketülök, és a fütyülő sörétek kettévágták az ágakat mellettem.
- A rohadt anyádat! – hörögte a nyomorult a fájdalomtól.
Vakon felém csapott a puska tusával, én még kábultan az ütközéstől alig tudtam félrehúzni a fejem. Inkább éreztem, mint láttam, hogy mit csinál. Hanyatt löktem, mielőtt fel tudta volna húzni újra a sörétest, hangos loccsanással zuhant a pocsolyába, amiből az imént másztam ki, én pedig a bokrok közé vetettem magam.
Tíz yardot tehettem meg, nem többet, amikor váratlanul kibújt a felhők közül a Hold, és vakító ezüst fényt öntött végig a láp felett. Ötvenlábnyira előttem, egy farönkön térdelve felüvöltött a másik embervadász, éjjellátót viselő szeméhez kapott, és csak a levegőbe lőtt.
Összerezzentem, páni félelem futott át rajtam arra a gondolatra, hogy a célkeresztjében futottam, mint egy szarvas, és ha a Hold nem bukkan elő, biztosan kilyukasztotta volna a fejem. De nem volt időm töprengeni, a rémületemet le kellett győznöm! Villanásnyi időt kaptam rá, hogy körbe pillantsak, és Hold nővérem el is tűnt vánkosai közt.
Csapást váltottam, már tudtam, merre kell menni, hogy a lehető legmesszebb legyek ezektől az átkozottaktól. Átgázoltam a keskeny csatornán, be a nádszigetek közé, mire felocsúdnak, át is vágok a sík lápon, beveszem magam a lagúnákhoz, a következő sásrengetegbe.
Félórát küzdöttem a mocsárral, összeszorított fogakkal törtem az ismeretlent, ökölbe görcsölt kézzel másztam, ha kellett, nem számított semmi. Minél messzebb innen, biztonságba, menedékbe!
Fémes volt a szám íze, a levelek felsértették az ajkam. Patakokban folyt rólam az izzadtság, marta a só a szemem, de az orromban éreztem a nyílt víz szagát. Minden lépéssel közelebb kerültem a belső tóhoz, ide talán már nem tudnak követni az átkozottak! Az átkozottak…
Vörös köd lepte el az agyam, a könnyeim elhomályosítottak előttem mindent. Tapogatva nekimentem egy fának, éreztem, hogy felreped a szemem fölött a bőr. Alig fájt az ütés, eltompított a fáradtság, a száguldó adrenalin kiölte sejtjeimből az érzést. De attól a fájdalomtól, ami a szívemet sebezte meg, nem tudott megvédeni…
Két lépést tudtam még tenni, két végtelenül hosszú lépést. Izmaim görcsben voltak már vagy tíz perce, de ezt a két lépést meg kellett tennem, aztán, mint egy darab korhadt fa, elvágódtam a sárban…