ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Nemrégen álltam egy tó partján, s láttam csuda szép dolgokat.
...amikor a Jóisten, ezeket a mi furcsa tavainkat megteremtette, egy egészen kicsit szomorú volt és egy pillanatra elmerengett a maga szomorúságán. S mivel épp abban a pillanatban teremtette a mi kis tavainkat, azért lettek ezek a tavak is olyan furcsák és olyan álmodozók, hogy aki látja őket, önkéntelenül valami szépet és kicsit szomorút kell érezzen...

A Jóisten aztán felrezzent a merengéséből és ujjával gyorsan egy vonalat húzott minden tó partja körül, és ebből kinőttek a nádasok... megláthatod őket, ott vannak most is a tavak mellett, éppen úgy, ahogy a Jóisten azt akarta.
Aztán fogott egy marék kavicsot és bedobta a vízbe, abból lettek a halak. Aztán egy másik marék kavicsot bedobott a nád közé, abból lettek a különféle nádi állatok, és nádi madarak, amik ugyanúgy ott vannak most is.

Harmadszor pedig feldobott egy marék kavicsot a levegőbe és abból lettek a vadrucák, a gémek, és mindenféle más vízi madarak. Ha nem hiszed, menj le a tó mellé és megláthatod, ebben a percben is, ugyanúgy, ahogy a Jóisten akkor megteremtette valamennyit abból az egy marék kavicsból.
Az égre felakasztotta a Napot és a Holdat, Álomhozót, az esti csillagot és Hajnalhozót, a reggeli csillagot és rájuk bízta a nappalt, meg az éjszakát s a nappalnak meg az éjszakának a gyermekeit: az estét és a reggelt.
Mikor mindezzel készen volt, akkor belenyúlt mélyen a zsebébe és előkotorta onnan a nádi manókat.
Letette őket a földre, és azt mondta nekik:
- Eridjetek és tanítsátok meg mindegyiket a maga munkájára.
A nádi manók pedig szétszaladtak a nádasokba, szétszaladtak a vizeken és a partokon mindenütt, és tanítani kezdték az állatokat. A madarakat megtanították repülni, az állatokat szaladni, a halakat úszni. A rucát hápogni, a gémet halászni, a menyétet vadászni, a vízi rózsát virágozni, a nádat nőni, a bíbicet jajgatni. Egyszóval mindenkit a maga munkájára, arra a munkára, amit attól kezdve mind a mai napig végez, megnézheted ma is, ha kíváncsi vagy. Nos így keletkeztek a tavak, s a népek, akik a tavakat lakják.

Sok ilyen tó volt, éppen annyi, mint ma. De ezek alatt a tavak alatt volt még egy másik tó is, benn a föld alatt, úgyhogy nem lehetett látni és ma sem lehet belőle látni semmit, pedig egészen nagy és valóságos tó az, ha erősen gondolsz rá, már látni is fogod magadban. Ennek a tónak a partján lakott a Tókirály.
Szép palotája volt a Tókirálynak, tiszta gyöngyházból, a küszöbök és a kilincsek pedig valóságos gyöngyből. Rendes ajtói voltak annak a palotának és rendes ablakai és a tetején rendes kéménye és a kéményekből rendes füst szállt fel.
Ott lakott a Tókirály, aki minden királyok között a legöregebb, és akinek hosszú hínárszakálla kilógott a palota ablakán, belelógott a nagy kék vizű tóba és szétterülve a vízen, átért egészen a szembe lévő partig. Ebben a szakállban bújtak el a kicsi ezüsthalak és a kicsi aranyhalak, minden olyan alkalomkor, mikor egy nagyobb hal megkergette őket.

Volt a Tókirálynak egy szépséges szép lánya, akinek Idenul volt a neve, sudár alakja, lenyűgöző mosolya volt, és aki tündér volt természetesen, mint ahogyan az ilyenféle királylányoknál rendesen lenni szokott... Sokszor álmodozott hercegekről és jöttek is időnként kérők, akik közül volt olyan, aki csak bolondította, s összetörte a szívét, majd olyan is aki nem is szerette, csak játszott vele. Telt múlt az idő, leveleket küldött a tószéli manó, aki mindig csodálta és egyre jobban megkedvelte a királylányt. Majd egy késő őszi napon végre találkoztak. Megszerették egymást, Tószéli manó igaz szerelemmel, míg a királylány vívódott magában az érzéseivel. Félt apja haragjától, hiszen csak egy tószéli manó, hogyan is jöhetne szóba, mint kérő? Mégis vágyott a királylány a manó után, aztán... maga sem tudta, sehogyan sem értette, mi történik vele. Egy szép napon elbocsátotta manót; s kérte többé ne szeresse!

Tószéli érteni értette, de nem tudta megtenni. Egyre csak emésztette magát! Ahányszor belenézett a tó vízébe, mindig a királylány képe jelent meg előtte - az a sok szeretet és ölelés, amit a lány adott neki, ami mindig ott csillogott a víz fodrában. Tószéli manó, elbujdosott az erdőbe, lefeküdt a vén tölgy alá és várta, hogy elmúljon minden fájdalma és szenvedése. A vén és bölcs tölgy látta manót, és segíteni szeretett volna neki. Takargatta, árnyékkal simogatta, harmatot csepegtetett ajkaira, hogy valahogy életben tarthassa barátját.

A királylány néha kereste tószéli manót, de nem tudta mi lett véle. Hiányzott a kedvessége, bolondos természete. Egy fényes őszi délután kiment a királylány az erdőbe sétálni. Gyakran szokott az erdei ösvényeken barangolni. Egyszer csak ott találta magát egy nagy tölgyfával szemben és azt érezte, hogy valami, vagy inkább valaki odahívja: gyere, ölelj át! Dehogy megyek, nem vagyok bolond, hogy egy vén tölgyet ölelgessek - morgott magában, és csak bámulta a hatalmas fát. Másnap újra kiment a tölgyhöz és így tett harmadnap és majd több száz napon át. Néha megölelgette, s olyankor úgy érezte nagyon jól érzi magát a tölgy karjai között. Érezte, hogy nagyon szereti a vén tölgy, és sokszor alig akarja elengedni! Gyakran tört ki vihar és heves zivatar, de ilyenkor a tölgy mindig megvédte a királylányt. Egyszer aztán olyan nagy vihar kerekedett, hogy alig bírta a tölgy, de ellenállt, védte a lányt. A vihar végén belecsapott a villám, s elpusztult. Utolsó erejével akkor is megóvta a királylányt, s azt súgta még neki, egyszer egy manó rám bízta titkát, hogy szeretett és meghagyta nekem, védjelek és szeresselek, akár az életem árán is!
A vihar múltával az üszkös faágak élettelenül meredtek az égnek, s akkor megértette a királylány, hogy a legjobb barátja mennyire szerette, imádta őt. Lekuporodott a tölgyfa elé és egy tarisznyát érzett maga alatt. Felvette és egy levelet talált benne, amiben egy kicsi vers volt...
Lelkét simogatta, s érezte csak tószéli manó lehetett. Rádöbbent mennyire szereti, s bárcsak újra vele lenne, bolondozna úgy, mint régen.