ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Mert vannak még Emberek, akik számunkra oly fontossá tudnak válni, mint a levegőég madarainak belesóhajtásai egy-egy lombkoszorúba, melyben az otthon szépét sejtik... És nem foglalkoznak azzal, hogy kakukkfiókákat nevelgetnének-e abban a hűs otthonban saját csemetéikkel együtt vagy csupán a fénysugarak furcsa dőlésszöge és pontos beesései miatt lehetne számukra varázsossá az az otthon. Egy darabka föld, melyen valaha másféle flóra és fauna burjánzott, ahová nem ér el a globális felmelegedés, ahol még nincsen üvegházhatás, ahol nem kell félni a radioaktivitástól, ami élhető, tiszta és szerethető... És a Föld ruhájával együtt az Ég selyme... Mindig szerettem fákat ültetni! Pontosan megtervezni, hol legyenek, hogy gyökereik addig tudjanak nyújtózni, hogy gyümölcseik cirógassák a szemet, tavasszal bimbóik és virágaik a lepkék és a méhek násztáncainak balett-termeivé növekedhessenek... Aztán ásni... Két kézzel fogni az ásó nyelét, s a gondosan berajzolt területet egy bizonyos mélységig előkészíteni, s kihuzigálni onnan minden mást... A föld illata... A gyökerek varázsa... És a vízé... Ültettem már őszibarack-, sárgabarack-, cseresznye-, dió- és fűzfákat... Oltottam a vadpöszmétét, s ma szinte alig van ebben az országban egres, ha így jobban érthető, amit de nagyon nem szerettem fiatalon, mert volt belőle éppen elegendő a kertünkben: egy egész útnyi...Két oldalon sorakoztak, mint egy hadsereg... És a kert végén a málnás után, a mohák között sünkutyák szaladgáltak... Az orraikat mindig látni engedték, mielőtt összegabalyodtak... Legjobban mégis a fűzfámat szeretem... Aprócska gyermekkorom óta próbáltam már megfakasztani egy-egy vesszőt, s öntöztem őket, suttogtam hozzájuk, de hiába... Három éve azonban sikerült a lehetetlen... Gondolatban nagyon messze jártam, amikor pontosan elterveztük életem párjával, hová is kerüljön a fa... Aztán mi elszakadtunk egymástól, mert az élet furcsa csapdákat produkál, amelyeket nem látunk meg kellő időben, hiszen nem vagyunk madarak, hogy belássunk a fészekmély alján rejtőzködő veszélyekbe, de új tavaszok jönnek, s mi is mássá leszünk, ha bevalljuk magunknak, ha nem... Valami mindig megváltoztatja addigi életszemléletünk, de amit együtt ültettünk, megmarad... A díszcserjék is, hogy káprázatos színeikkel emlékeztessenek a régi dolgainkra, elvarratlan szálainkra ma is... Most a betegség ideje van... mert, ahogyan a Prédikátor mondja,

„1.
Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak.
2.
Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett.
3.
Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek.
4.
Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.
5.
Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak.
6.
Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.
7.
Ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.
8.
Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.”

Kell ennél több, szebb és jobb leírása egy léthelyzetnek? ! Nem hiszem. S ebben az egészben az a legcsodálatosabb, hogy tavasz van és vannak Emberek, akik éppen úgy értik szellőinek minden szavát, mint én... S ez élteti az én fáim is, hogy újabb ideje legyen a metszésnek, a lombosodásnak és az Életnek is...

---

Délután három óra. Belváros. Hajléktalannak tűnő nő elhanyagolt fekete ruhában. Először csak 100 Ft-ot kunyerál cigarettára. Aztán a mobilom szeretné azzal a kéréssel, hogy telefonálnia kell. Majd heves zokogásba tör ki, s megkérdezi, merre van a pszichiátria. Kb. 50 méterre vagyunk a Városi Ideggondozó Intézettől. Fájó tekintet, újabb segélykiáltás… Elkísérném-e? Ha már tele van a belváros, gondolom, nagy bajom nem lehet mellette, így vele megyek. Pontosan megmondja, hogy kihez. Ott aztán, veri az ajtót. Furcsán néznek ránk. Főleg én szenvedek a visszás tekintetek kereszttüzétől. Őt nem érdekli semmi. Már nem… Kijön az orvos. Nevén szólítja. Ritka, szép hangzású keresztneve van… A nő talán tíz évvel fiatalabb lehet tőlem… Most látom először hátulról a ruháját. Csupa kosz. Az orvos lassan, nyugodtan elmagyarázza neki, hogy ma már nem kaphat újabb injekciókat, de megfogja a vállait, s arra kéri, nyugodjon meg, s beviszi valamiféle váróba. Nagyon emberi. Ebben a mai világban szinte hihetetlenül megértő. Már az utcán vagyok, mikor újra megpillantom a nőt, kezében hatalmas csomag keksszel és egy doboz rostos lével. Ragyogóan süt a nap, szétárad a fény. A nő a püspöki székhely épülete felé indul. Már nem sír. Halkan dudorászik. Nekem meg eszembe jut, hogy bárcsak minden orvos Ember volna, s a másik irányban megyek tovább ugyan, de ez a történet úgy hiszem, szépséges varázsa miatt örökre velem marad.