Jól szituált úriember, főállású múzsát keres olyan Hölgy személyében, ki inspirálólag tud hatni költészetére. Válaszleveleket Múzsa jeligére a kiadóba várom.
Ennyi volt a hirdetés szövege. Az üvegfal mögött ülő kisasszony rezzenéstelen arccal ismételte vissza a feladandó sorokat. Bizonyos voltam benne, ennél cifrábbakkal is volt már dolga, de a tapasztalat megtanította véleményének, saját érdekében való eltitkolására. Alig észlelhető mosollyal csúsztatta elém a blankettát, nézésében benne volt a most még visszakozhat diszkrét bája, de én határozott mozdulatokkal számoltam le elé az érméket, s a viszontlátás reményében kiléptem a Pesti Hírlap épületéből.
Kora őszi zápor áztatta a várost, s én az ernyőm alá rejtettem magam. Nem volt még hideg, könnyű öltözékemet ez a tény indokolta, és átgondolandó tettem jövőbeni következményeit, könnyű sétára vágytam az automobil berregése helyett. Meg aztán ki tudja, tán a liget, tán az eső megszüli azt az őszi verset, mely a klubbeli fogadás tárgya volt, és tekintélyes summa ütné általa a markom. Hm!
Néhány nap múlva vaskos levélköteggel távoztam a kiadóból, úgy gondolom, hirdetésem kellőképpen megmozgatta a gyengébbik nem fantáziáját. Alig vártam már a pillanatot, amikor majd elkezdem fogadni a leendő múzsajelölteket. Ennek érdekében mindent aprólékosan elterveztem.
A kis szobát vakító hófehérre festettem, a bútorokat mind kihordattam, hogy legyen elég alkotói tér. A sarokban csak egy kis asztal áll majd, rajta papírok, toll és tintatartó, vizespohár. Szemben az ablaknál kényelmes szék, azon ül majd a múzsa, és a háta mögötti ablakon beszökik az őszi levegő…
Egy hónap telt el az egyre dráguló időből, s ami a nyár végén még oly egyszerűnek tűnt a klubbéli urak társaságában, mára súlyos anyagi érvágás rémét festette a hófehér falakra. Igaz, maga a fogadás ősz végéig köttetett, s a győzelem fontos kitétele volt, hogy egy arra érdemes újság el is fogadja az elkészült művet. Mi több meg is jelentesse!
A jelen helyzet azonban nem az én költészetemről árulkodott. Éppen ellenkezőleg, megmosolygás tárgyát fogom képezni a klubban! Pedig nem telt el reggel, hogy ne fogadtam volna egy jelentkező hölgyet a versszobának berendezett helyiségemben. Voltak szépek, csúnyák, fiatalok, sőt kifejezetten élemedett korú múzsajelöltek is, ám bármekkora is volt az igyekezet, sajnálatos módon az előkészített papír makacsul őrizte érintetlenségét.
Egy délután, megunva a további felesleges kísérletezgetést, miszerint én megállom a helyem a betűk terén is, kimerészkedtem a Duna-Corsóra, kiélvezni az utolsó meleg napok egyikét. Teára nem volt kedvem leülni a Teraszra, most nem tudtam volna huzamosabb ideig megmaradni a hátsómon. Inkább fel s alá sétálgattam, szorgalmasan köszöngettem az ismerőseimnek, különösképp a fiatal hölgyeknek, amikor hirtelen egy szóváltásra figyeltem fel.
Az étterem melletti sikátorban, ahonnan a konyhát töltötték fel, az imént mehetett el a sörös, és az utolsó hordó árpa lé, amit a legények még nem vittek le a pincébe, a járdán árválkodott. Helyesebben árválkodott volna, mert egy virágáruslány, azon nyomban lecsapott rá, A leányzó nagyot sóhajtott sajgó lába miatt, ma már rengeteget járkált le s fel az uraságok között, és talán még elpihegett volna néhány percet, amikor megjelent a pincemester.
- No eriggy innét! – parancsolta rekedtes, ellentmondást nem tűrő hangján, s olyan stílusban, amilyen általában a pincemestereknek lenni szokott.
- De én csak…
- Hordd el magad kis boszorka, mer’ eljár a kezem!
- De fent hordja az úr az orrát! – replikázott a lány. – De fenn is kell hordania, mert különben beverné a hordó hasába! – pattant fel kacagva, és az üres kosarat hóna alá csapva kiszaladt a sikátorból.
Érdeklődve követtem nyomon az eseményeket, ösztönöm valami szokatlant súgott. A lány nem is sejtette, hogy kísérője akadt a személyemben, én pedig kellő távolságban lemaradva mögötte, mindenképpen szerettem volna megőrizni inkognitómat. Lassú tempóban evickéltünk át a sétálók között a Lánczhíd irányába, A lány nem sietett, pihenni megállt a tér sarkán, aztán egyetlen mozdulattal kibontotta a fejét takaró kendőt, nekem pedig elállt a lélegzetem.
A kendő börtönébe zárt bronzvörös hajzuhatag úgy szabadult ki az őt fogva tartó ruhadarab alól, mintha egy óriás fáklya lobbant volna lángra. S ahogy a délutáni nap átsütött ezen a koronán, mert az volt, korona, erről kétségem sem volt, az ősz rőt színe jutott azon nyomban eszembe. A különös fény betakarta a bájos arcot, akár egy lepel, elvonva mindenről a figyelmemet, és óvatlanságomban a „lángok” közül a lány szemének zöldes villanását láttam. Egyenesen a szemembe nézett!
Nem volt időm elkapni a tekintetemet, annyira megbabonázott a látvány, és a lány tán emlékezhetett rám a sikátorból oly sietősen távozva. Láttam a szeméből, hogy megértette a szituációt, miszerint követtem, ugyanakkor meg is ijedhetett egy pillanatra. Nem mérlegelt, el akart tűnni innen, hiszen mit akarhat egy úr egy csinos virágáruslánytól, kinek már nincsen portékája, és a menekülési ösztöne figyelmetlenné tette. Engem nézve lépett le a járdáról az úttestre.
Az automobil sofőrje tülkölve rántotta el a kormányt, s bár az összeütközést el tudta kerülni, mégis elsodorta a lányt. A járókelők döbbenten bámulták az eseményeket, néhány pillanatra mintha síri csend lett volna a téren, de nem mozdult senki. Kivéve engem!
Odaszaladtam a lányhoz, ki az eséstől beüthette a fejét, hiszen nem mozdult, s ahogy feküdt ott, gyönyörű haja szétterült a köveken. Arcának bája oly képeket generált bennem, mintha a nyarat láttam volna magam előtt.
A sofőr, egy idősebb úr is kiszállt a járműből, rémülten nézett körül, mintegy feloldozásra várva, hiszen ő tényleg ártatlan volt az ügyben.
- Uram, léptem oda hozzá határozottan, engedje meg, Báró Zetényi Aurél vagyok. Mindent láttam, és biztosíthatom afelől, hogy maga nem hibázott. Parancsoljon a névjegyem, a kisasszonyt pedig bízza rám, orvost kerítek neki.
Az öregúr hálásan szorította meg a kezem, szerencsére nem kapott szívinfarktot az ijedtségtől, én pedig leintettem egy kocsit, és a karomba emeltem az ájult lányt. Annyira gyorsan zajlottak le az események, hogy a tér másik oldaláról érkező posztos rendőr még csak a Lánczhídnál volt, amikor mi már az Andrássy út felé robogtunk.
Hazaérve azonnal a házvezetőnőmre bíztam védencemet, aki a kis vendégszobában ágyba fektette a leányzót, és rögvest orvosért küldetett, én pedig beszaladtam a „fehér” szobába, és azonnal tintába mártottam a tollat. A hetekig csak üresen árválkodó papírlapok itatósként szívták fel gondolataimat, tollam mintha valóságos tölcsér lett volna, és agyam öntötte bele a betűket.
Mire Somossy doktor, családunk régi barátja megvizsgálta a kisasszonyt, ki közben magához tért, én már több lapot teleírtam a vázlataimmal.
- Nem kell aggódni kedves barátom, nyugtatott meg a doktor úr, és megveregette a vállamat. Védencének tán egy enyhe agyrázkódás lehet a baja, amit az esésétől szenvedett el. Néhány napi pihenés után a szervezete majd önmagától is orvosolni fogja a bajt, vigyázzon rá.
- Ígérem, ráztam meg régi barátom kezét, és óvatosan bekopogtam a vendégszoba ajtaján.
- Elrabolni egy védtelen nőt, még nemes emberhez is méltatlan viselkedés, szegezte nekem az első kijelentését a virágáruslány.
- Engedelmével, báró Zetényi Aurél, mutatkoztam be főhajtással.
- Szirmay Zita a becsületes nevem, válaszolta selymes hangján a lány, és a nyakáig felhúzta a takarót.
Fogtam egy széket, a kisasszony ágya mellé húztam, és a tisztesség diktálta módon beszámoltam neki idekerülésének körülményeiről. Nem titkoltam el előle azt sem, hogy követtem, sem azt, hogy megbabonázott hajkoronájával, és engedélyt kértem tőle néhány napnyi ápolásra, ahogyan azt a doktor úr meghagyta.
Őszinteségem megértő fülekre talált Zita kisasszonyban, és ahogy ki tudtam venni smaragdzöld szemeiből, már nem neheztelt annyira rám. Viszont azt is láttam a szemekben, hogy gazdájuk elfáradt. Botorság lett volna tőlem, ha továbbra is a terhére vagyok.
- Engedelmével távoznék, álltam fel az ágy mellől, és ha valami óhaja lenne, engem bármikor elér a szomszéd helyiségben. Most pedig pihenjen.
Óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót, és siettem vissza vázlataimhoz. Tele voltam energiával, olyannyira, hogy agyamat bár megosztotta a beteg- és a fehér szoba, mégis kellően tudtam koncentrálni az előttem heverő gondolatokra. Nem is tudom, mennyi idő telhetett el az éjszakából, és a kopogás megriasztott.
Zita volt.
- Maga még nem alszik? – kérdezte ártatlan hangon, és köntösét összehúzta álla alatt. – Éjjel két óra van.
- Valóban? – lepődtem meg, és ahogy a zsebórámra pillantottam, a lánynak igaza volt. Hogy elszaladt az idő!
- Mivel foglalatoskodik, ha meg nem sértem.
- Dehogy! Dehogy! – szabadkoztam, és töviről hegyire elmeséltem neki azt az ostoba fogadást a klubban, elmeséltem neki a még ostobább hirdetést, amitől azt reméltem, hogy szép verset tudok majd írni.
Zita jót nevetett rajtam, és bizalomra bizalmat alapon elmesélte, hogy bizony ő is foglalatoskodott annak idején versekkel.
- A birtokon, ahol nevelkedtem, mondta komolyan, a hat fiúgyermek között egyetlen kisasszonykával nem nagyon tudtak mit kezdeni a háziak, ezért engem odavettek melléje, s attól a pillanattól kezdve úgy éltem én is ott, mintha az uraság lánya lennék én is.
- És mi történt az otthonával, ha szabad megkérdeznem.
- Az uraság egyetlen őrült éjszaka alatt elkártyázta az egész birtokot, a család pedig szétszóródott a nagyvilágban.
- És maga Zita?
- A nagyságos asszonytól, ki úgy szeretett, mint a tulajdon lányát, kaptam némi bánatpénzt, amiből felutaztam Pestre, és most magam nevelem azokat a rózsákat, amiket eladok. Hát ennyire egyszerű az én életem, uram, de mutassa csak azokat a sorokat…
- Tudja mit Zita, pattantam fel hirtelen, mert bizony annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy még a vacsorát is kihagytam, - Hozok némi harapnivalót, biztosan megéhezett, hisz maga sem vacsorált, aztán segít nekem befejezni a soraimat.
- Szívesen, bólintott a lány, és zöld szemeiben különös tűz villant fel.
Én kisiettem a konyhába, ahol a vacsorám várt letakarva, ahogyan gondos házvezetőnőm még az este odakészítette. Tányérokat kerítettem, kenyeret szeltem, még néhány finomsággal díszítettem a tálcát, gyenge bort nyitottam, és az egészet áttoltam a kocsin a „fehér” szobába.
Reggelig még rengeteg időnk volt Zita kisasszonnyal, s az sem vette el a kedvünket, hogy hajnal felé esni kezdett, ezzel pedig végképp, és visszavonhatatlanul beköszöntött az ősz. De itt, a „fehér” szoba melegében gyűltek a papíron a betűk, szaporodtak előttünk a sorok, s jó volt együtt „dolgozni” Zitával, akinek minden gondolatomhoz volt kreatív megjegyzése, sőt, meglepően jó meglátásaival előre mozdította a vers dolgát. Igaz, ez nem egy első gondolatra megírt valami volt, de hát én nem is mondtam magam soha költőnek...
Néhány nappal a szerkesztő úr magas személye előtt sem vallottam magam annak, csak egy próbálkozónak, de amikor egy hét elteltével a Harsonában, az irodalmi oldalon megjelent az „Édes halott” című versem, a klubban természetesen én voltam a napi fő téma. Bár ebben a tekintetben nem mindenki öröme volt felhőtlen. Különösen nem azoké, akiktől elég nagy summát nyertem ezáltal, ám becsületükre legyen mondva, őszintén gratuláltak a teljesítményemhez.
Még aznap délután felkerestem Zita kisasszonyt a rózsakertészetben. Boldogan lobogtatva az újságot nyitottam be hozzá, s ő nemkülönben lelkesen, hangosan olvasta fel a verset a rózsáinak.
Édes halott fekszik most karomban.
Rőt lepel a testére hullott lomb,
és szívem feljajdul elhagyottan,
benne ezer emlék sikolya zsong:
hisz hogy csókolt tüzével a hajnal,
s bíbor esték ölelkeztek velem…
Látod, csak ülök elcsukló hanggal,
mert itt hever a Nyár, mezítelen.
Hallom még hangját az égi csendben,
behunyt szemem a lelkében időz,
sodródom fényében önfeledten
mint Nap csókjában az újszülött őz.
S hívott a végtelen csillagtenger,
hol Veled aranyban megfürödtem,
planéták közt jártunk, gyönyör s ember…
de a múlt most itt fekszik előttem…
Illatok lengtek köröttünk lomhán,
alázattal a csend is térdre hullt,
köszöntve Októbert új birtokán,
hol minden, sárga-rőt selyembe bújt.
Édes halott fekszik most karomban,
Ősz-lepellel fedte testét a domb,
s bús szívem feljajdul elhagyottan,
benne ezer emlék sikolya zsong…