már megint ott
ott vagy már megint a mérsékelt égövű melankólia
partján. nagy tócsákban olvad szívedről a hó.
emlékek pislákolnak. fehér köpenyben érkezik a
tűkkel felszerelt fájdalom. semmi együttérzés nincs
benne. ki kell mondanod a varázsszót, a jóságos doktor
nevét, hogy emberségesen bánjon veled. a kín hófehér
paravánt emel köréd, csupán a kétszemélyes szobában
almazöld a remény ágyneműje.
már megint ott vagy a lemondás tükrében, sosem
fogod megtalálni, akire negédes szentimentalizmussal
emlékezel. végtagjaid ólmosak, mintha nehézbúvárnak
öltöztél volna, egyre süllyedsz valami körüllehelgetett
érzésbe. fagyállót kínálsz az örökkévalóságnak, most
döbbensz rá, mennyire szereted, és azt kívánod, hogy
bárcsak két t-ével írhatnád. jegyzetfüzeted pörgeted.
mindig csak körbe-körbe.
megint ott vagy a képzelgés ragacsos zseléjében.
semmi pompás varázslat, amivel Isten szemszögéből
felfedezhetnéd a kerülőutat. legfeljebb arcod tükrében
látsz egy boldog emberöltő felé szálló madarat. és beúszik
a képbe anyád brutális mennybe repülése, sápadt arcáról
a könnyek savas esője lemosta az élet óriásplakátját. akkor is
sűrű pelyhekben hullt a hó, az volt az első abban az évben.
és anyád lelke ott vitorlázott az elérhetetlen szürkeségben.
ott vagy megint az almazöld ágyban, tehát még van
remény. nyüzsögnek körülötted tűk és mindenféle
modern kínzóeszközök gyakorlott használói.
rákötnek az infúziónyi életre, cseppre-csepp, lassan
csepeg beléd a lét. Felolvad véredben az özönvíz
előtti nyári égbolt, amiből egy szomorú szemű kisfiú
hajol föléd, hogy jó éjt kívánjon.
- Pethes Mária alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges