ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Évről évre megígérem magamnak, most aztán másként lesz.
Nincs annyi stressz, jön az édes pihenés, de legalábbis a harmónia.
Nem engedem, hogy belém kössenek, ha mégis, ezerrel áttáncolok rajtuk, hagy kopjon a cipő sarka, ugorjunk hát!
Aztán belenézek a tükörbe, s csak nevetek, nevetek, hisz még sem jött be a terv. Megvonom a vállam, ha már meg nem veregethetem, rendkívül gyorsan telepakolom a táskám. Tudod azt, amit egy afrikai bőrösnél vettem, éppen ilyen pár napos pihenésekre szánva. Kicsit beledugom az orrom, had érezzem még a bőr isteni illatát, élvezem a felugró pillanatképeket, aztán becsatolom, és kész!
Ami kimaradt, az itthon marad, vessen magára.

Már a pihenés, a szabadság vette át rajtam a szerepet, menthetetlenül jó belesimulni, nem ellenkezem hát.
Az égiek rettentő kegyesek, hisz kívánni sem lehetne szebb időt. Melegen cirógat a nap, olyan édesen finom, hogy a világból kivezetnék legszívesebben. Festményre illő színek kerülnek elém. Állandóan azon kapom magam, miközben a zenét érzem minden zsigeremben, hogy játszom: hol le-, hol felveszem a szemüvegem, hasonlítom össze a látványt. Az egyik élőbb, mélyebb, a másik tompább kicsit, rajzosabb. Hirtelen a fékre kapom a lábam, mert azt a fát most rögtön azonnal le kell fényképezni, vagy inkább a soron következőt? Már mindegyiken túl a frissen szántott föld zsíros barnasága varázsol el. Nem tudom megállni, kipattanok. Nem érdekel, hogy nem tudom megmosni a kezem, belemarkolok, úgy morzsálgatom, s hagyom kihullani az ujjaim között. Próbálom megörökíteni az élményt, de érzem, nincs meg. A fény folyamot varázsol belőle, már meséket dong az agyam, íródik a földfolyam, hogy egy madár sivítása azonnal ki is mossa belőlem. Időnként egy forró kávé, később egy facsart narancslé, némi bók és az arcomra ragasztott mosoly kísérve utamon, tudatja, jól van ez így.
Erre van szükséged, éppen erre.

A szálloda mit sem vesztett varázsából, a masszázs még inkább lazít, bár megrónak többször, vigyáznom kellene jobban magamra. Ebben egyetértünk.
Nincs idő pihenni, csalogat a nap, menni, menni, útra kelni, ráköszönni a már korábban látott fákra, kövekre, ismerősként üdvözölni, boldogan a törzséhez simulni, átölelni, beleveszni a sugárzott érzésbe, amolyan kis ősi titkot fejteni.
Az este a szaunában még inkább oldja a feszültséget, már megszoktam a látványt is, nem is igazán érdekel. Mindenki másképp …. csinálja.) Később a pohár bor már le is dönt a lábamról… Majd holnap olvasok, sziesztázok, kúszik valahol még a tudatomba az álom mezsgyéjén…

A reggeli nyújtózkodás azonnal cselekvésre bír. Szinte tavasz van, szóval, semmiféle bekuckósodásról nem lehet szó, a fürdés is ráér, irány Kőszeg.
Most valahogy a női tájékozódó képességű énem élem. Ez okból mindenhonnan legalábbis kétszer kell visszafordulni. Semmi problémám vele. Az út gyönyörű, felfedezetlen tájak suttogják titkaikat.
Elakad a lélegzetem a Jurisics tér házikói láttán. Szinte nem is itthon érzem magam, sokkal inkább valami kis olasz, vagy délvidéki kisvárosban. Már el is illan a fejemből a kávézás gondolata, habzsolom az élményt, vissza kell fognom magam, ne szaladjak át egyiktől a másikig. Beleveszek a cégérekbe, mozdulni sem bírok, nemhogy elszakadni tőlük. Férfias játékok, csipkeverős mintában. Aprólékos finomságok, lehetetlennek tűnik a vas keménysége, inkább valami keményítőbe mártott vászon játszik a szélben. Ablaktáblák mondják történetüket, fél méteres házfalak mesélnek, miközben a szél játszik egyfajta táncot az őszi levelekkel. Próbálom megörökíteni, de a nap rajzolta árnyak is környékezik szívem. Mennyi gyönyörűség! A templomok ablakrózsái kinyílnak a nap sugaraira, szél hozta felhők tompítják a színeket, hogy távozásukkal újra varázsba vonják szíved.
Már tudom, itt élnem kell majd egy picikét. Meg kell hallgatnom a meséket, tudni akarom a történeteket, boldogan beszélgetni, nézni, látni, csodálkozni, érezni.

Másnap Osffyasszonyfát ejtem útba, hisz kúriák vannak ott, számosan. Azok pedig a szívügyeim. Hosszú életem garantálja egy terv, egy álom, míg a megvalósulásba érkezik egyszer majd, ha mindenki úgy akarja. Azonnal megtalálom a szívemhez legközelebb esőt. Igaz, ez inkább kastély. Weöres József nemescsói birtokos építtette a XIX. század közepén reneszánsz és copfstílusban. Uraság, kocsma, paplak, orvosi otthon, külföldi birtokos… jelenleg ez a sorrend, fejtem meg. Erősen megviselt állapota ellenére csodákat rejt.
Kíváncsiságom nem ismer lehetetlent. A nyitott ajtó segít a földszintre jutni, ahol szinte zokog az ember szíve. Már talán csak a boltív az, ami emlékeztet hajdani voltára. Kibotorkálok. Rózsa szegi utam, vagy legalábbis próbálja. Felfedezek egy másik ajtót, kitörött ablaktáblák engednek utat… majd a lélegzetem is eláll. Korhadt falépcső, díszes korlát csábít, hívogat, de a födém olyannyira le van szakadva, hogy csak megfelelő felelőtlenség okán merészkedem tovább. Csak a lépcső szélén, ott kevéssé használatos, hallom magam, s próbálom elhinni, zuhanás előtt el tudom kapni a korlátot, ami majd megtart, s én is magam.
Szerencsére baj nélkül sétáltam át az időn. Megjárattam az ujjaim a fa repedésein, a korlát vasfogán, mikor is szemembe ötlött valami.
Igen, jól gondolhatod, tán el is találod: a pince. Látni mondjuk szinte semmit sem lehetett, főleg a kinti világossággal a hátam mögött. Merészséget sem tudom honnan szereztem, de, ha már eddig jutottam, soha meg nem bocsátottam volna magamnak, ha nem megyek tovább.
Csábított egy kis fény a másik végen, tudni akartam, látni, de legalábbis hasra esés nélkül végig vinni a vállalkozásom. Csak zsákok, törmelék, szemét, iga és járom s ki tudja még mi köszöntött. Visszafelé azonban a homályban egy kis fehérség látványa csalta meg szemem. Éppen a lábam környékén volt, szerencse, hogy vakon tapogatózva rá nem tiportam. Átsuhant az agyamon, hogy micsoda kis gyermekjáték, milyen régi, tán kis bárány, ki is játszhatott vele…Ha nem fogtam volna valami ösztönös figyelmeztető érzés hatására vissza magam, tán hozzá is érek. De valami nem stimmelt. Azt láttam, hogy régi, nagyon régi lehet, hisz a vázra száradt csimbókos szőr olyan kis furán nézett ki. Jobban szemügyre véve rájöttem, szó sincs itt gyerekjátékról, egy szinte mumifikálódott macska tetem volt az, mi mellett az utam vezetett. Eléggé iparkodtam kifelé, még átfutott rajtam, hogy tán meg kellene örökíteni, de kegyeleti okokból ( no, meg hülyeségből), inkább nem tettem...
Igazán jól esett a szél simogatása, a nap melege. Még kicsit próbáltam az épület ráncait feledni, befedni legalább gondolatban, meghallani a bálok muzsikáját, abroncsos szoknyák súlyos suhogását, aztán visszatérve a valóságba, rájöttem, hogy tán nincs is az a pénz, amiből a régi szépséget vissza lehetne hozni.

Kellett volna még egy kis idő.
Néhány nap még, hogy a tóban fürdő kacsák ismerősként üdvözöljenek, s még lehetett volna ölelő kar, meg annyi minden.
Helyette vásári zsivajt kaptam, Ezüstember kacsintást, hisz újra láttam, s bizony közöltem is vele, útjának színtereit. Nem kellett pénzt dobálnom, mégis mozgásra bírtam, s nem csak szemének mosolygására…
Jövőre veled… majd máshol…

Itthon pedig várt a való világ, egy picinyke álom után….
_______________________________________________________

http://www.youtube.com/watch?v=jvo9MbTkUbE
Lone Justice Shelter