Lelkembe öltöztetnélek
Kint már varjak kárognak a város felett
és a csendfüggönyt tépik éhesen,
a rongyidő szakadt széleibe hámlott,
öröknek hitt szerelmes perceket.
A képzelet véges pillanatokat temet,
pedig milyen jó lenne még simulni arctalan.
Felfedni drága kincseit a rögös útnak,
csokorba csenni a mélybordó szirmokat.
Könnytelen gyöngyeit fűzni reménynek,
kagylóba zárni őszülő ábrándokat,
őrizni szürkülő fényben is a jövőnek,
ahogy álmot morzsol a szél,
míg a lelked sír dallamtalan..
Virágok kelyhében egykor hogy' dongtak a méhek.
De jött a hideg szelek őszenyészete.
Ölébe vonta a feledés bús fejét a múltnak,
és azóta cirógatja szótlan, csendesen.
Én most lelkembe öltöztetnélek,
hogy ne fázzanak azok a pőre szavak.
Éljenek tovább bennem, ahogy mesélnek,
melengessenek, mint szívedben
emlék színezte anyaföld magányodat.
- Zsefy Zsanett alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges