Harmadik rész
Egy évvel később...
Ulf Swoersson idegesen járkált fel, s alá Nyjskgard "fekete" tróntermében. A király arca gondterhelt volt. Amikor egy esztendeje legyőzte Roonsdalent, a hatalom átvételekor minden olyan egyszerűnek tűnt. A királyság gazdag volt, földjei termékenyek, mesterei messze földön híresek. Hadserege büszkén hordta a Háromsárkányos zászlót, határain belül biztonságban élt a nép.
Swoersson szinte emberáldozat nélkül vette át a "Hatalom kardját", amikor párviadalban halálos sebet vágott ellenfele nyakán. Az óriási termetű varég háborúra készült. Jelentős létszámú sereget gyűjtött azok köréből, akik irigyen néztek Maersten gazdagságára, s ezek a csapatok nem szenvedtek veszteségeket. A koronára felesküdött régi katonákkal együtt az új király immár tényleg a környező földek és tengerek legfélelmetesebb ura volt. Már azok sem mertek ujjat húzni vele, akik felbiztatták a háborúra!
Az eltelt egy esztendő azonban furcsa hálót szőtt Ulf Swoersson birodalma köré. Hiába takarítottak be jó termést a parasztok, hiába tértek vissza távoli útjaikról sikeresen a kereskedőhajók, hiába roskadozott Nyjskgard fekete várának kamrája a temérdek kincstől. Hiába hódította meg a Háromsárkányos hadsereg a környék kisebb, de annál gazdagabb királyságait, és hiába rendezett a győztes király fényes lakomákat, napokig tartó ünnepségeket, árnyék lopózott a "Hatalom kardjának" őrzője után!
Swoersson először még ügyet sem vetett a homályos suttogásokra, kedvét lelte a hatalom gyakorlásában. Élet és halál ura volt Nyjskgardban, élvezte az életet, a nők kegyeit, a lakomák hajnalig tartó részegségeit.
Aztán egy nap, odalent a városban, rongyos, hályogos szemű koldus kapaszkodott kezébe. A férfi olyan váratlanul bukkant elő egy sötét falbemélyedésből, hogy a testőrök még a kardjukhoz sem tudtak kapni, és a bűzös leheletű száj a király arcába suttogott.
- Roonsdalen szelleme, az ifjú testében követ téged.
Swoersson felülkerekedve meglepetésén, kiszakította magát a koldus markából, és undorodva rúgta a sárba a törékeny testet. Négy kardpenge járta át a "merénylőt" még a levegőben, a testőrök pedig nem mertek királyukra pillantani.
Olyan gyorsan történt mindez, hogy a bámészkodók még fel sem eszméltek, "merény és megtorlás" le is zajlott. Leggyorsabban a hangok reagáltak a történtekre. A piac eddigi lármáját, mint egy gyertya lángját, a pillanat töredéke alatt elvitte a szél, síri csend telepedett a térre!
A király a halott nyitott szemébe nézett, átvillant agyán amit az öreg mondott, és ahogy lassan felemelte a fejét, mintha sok száz hasonló tekintet meredt volna rá!
Swoersson megrázta fejét, kimeresztette a szemét, szabadulni akart az agya generálta képtől, és ahogy körülnézett, az arcok visszatértek eredeti mivoltukba. Sőt, ismerőst is talált közöttük.
- Te! - kiáltotta dörgő hangján, és a tömegből magához intette a kocsmárost, aki túl kíváncsi volt, és igyekezett előre furakodni. Vesztére. A testőrök egy pillanat alatt a király elé ráncigálták a szerencsétlent, aki lassan előhúzta a "Hatalom kardját".
- Kegyelmezz uram, rimánkodott vékony, malac hangján a kövér férfi, és térdre hullott.
- Ismerlek téged, tette Swoersson kardjának lapját a minden ízében remegő férfi vállára, és a pengével felemelte a fejét. - Te hozod nekem a bort. Hogy hívnak?
- Ro... Romar Stigsson, uram, dadogta a halálra vált férfi.
- Stigsson uram, hajolt előre a király, jéghideg tekintetét a másikéba fúrva, a kocsmád mélyén biztosan beszélnek ezt-azt az emberek az ifjú...
- Roonsdalenről? - nyüszítette a kocsmáros, és a tömeg hátrahőkölt.
- Róla, bólintott Maersten ura.
- Mesélnek ezt-azt, hebegett Stigsson. - Hogy úgy jár haza, mint egy kísértet. Éjjel érkezik, s akire rápillant, az nem tud neki ellenállni, s követi északra.
- Kiket vitt magával? - szólt közbe a kapitány, és játszi könnyedséggel emelte talpra a kocsmárost.
- Tigg Laudrupot, az ácsmestert és a családját.
- Thor Wingartot, a péket, suttogta valaki a tömegből.
- Sor Dollsont, a takácsmestert, mondta egy másik hang.
- Dalh Swenssont, a fegyverkovácsot és a fiait, így megint valaki.
A király hirtelen indulattal ellökte magától a kocsmárost, és testőrei előtt durván utat vágva magának a tömegben, többek állítása szerint elmenekült a piacról. Azon a tavaszi napon, a vak koldus szavai nyomán lopta be magát Nyjskgardba az árnyék, ami szobáról-szobára járva keserítette meg a király életét. S bár a király tekintélye mit sem változott, hatalmas alakja továbbra is félelmet keltett szárazon és vízen egyaránt, de a napok ráncokat rajzoltak az uralkodó szeme köré.
De Swoersson király nem adta meg magát a szellemek játékának. Tapasztalt embereket küldött a suttogások nyomába, kémkedjék ki azok valóságtartalmát. Megerősítette a fjord, és a környező városok védelmét, azon teremtett lélek sem csúszhatott át, ha az őrök nem akarták. S bár továbbra is jelentettek eltűnéseket a környékről, a király érezte, hogy egyszer hibát vét az árnyék!
Ulf Swoersson idegesen járkált fel, s alá Nyjskgard "fekete" tróntermében. A király arca gondterhelt volt, ám amikor testőrkapitánya bevezette a trónterembe a hírhozót, homlokán a remény felhője suhant át.
Warstansson kapitány előzőleg kiüríttette a tróntermet, és saját maga ellenőrizte, nehogy valaki is kihallgathassa hármójukat. Az ajtók elé kettős őrséget állított, ételt, italt hozatott fel a konyháról, és a hátsó, titkos lépcsőn vezette fel a kémet. Fővesztés terhe mellett utasította embereit, hogy még földindulás miatt sem zavarhatják a királyt!
- Uram, kezdte mondanivalóját a kis ember, akit bárki egyszerű szolgálónak nézett volna. - Thyan Roonsdalen él!
- Ezt sejtettük, amikor Nuut megszöktette innen, bólintott a király, várva a folytatást.
- Északon, a "Füstölgő-szigeteken" talált menedéket, hallgatott el a hírhozó, és szavait döbbent csend fogadta. A király és kapitánya egymásra nézett.
- Azt a földet démonok lakják, akik emberhúst esznek, suttogta elhaló hangon Warstansson.
- Én jártam ott uram, nézett fel lassan a kis ember, és szerintem a kocsmák mélyén keringő pletykákat csak a hajósok távoltartására találták ki. Bár valóban nagyon nehéz eljutni a szigetekhez, rengeteg hajó veszett már oda az idő folyamán, de Nuut, a varázsló megmutatta az embereknek, hogyan lehet biztonságosan kikötni a szárazföldön.
- Nuut vezeti őket? - kérdezte a király.
- Nem uram, ivott a kupájából a hírnök, és őszintén meglepődött. - Az ifjú Roonsdalen a király. Kora ellenére erős kézzel kormányozza az embereket.
- Roonsdalen? Hisz az még egy csak egy kamasz!
- De micsoda kamasz uram! - nézett körül a kis ember, és közelebb vonta beszélgetőpartnereit. - Egyik hajnalban követtem az ifjú királyt. Utána lopóztam a fák közé, nesztelenül, hogy észre ne vehessen valaki, és az úrfi egy ligetecskében letérdelt valami furcsa láda mellé. Fekete, fémveretes, és nincsen rajta zár. Beszélt hozzá, ismeretlen szavakat mormolt a ládának, olyan nyelven amit nem értettem, és lassan elolvadt mellettünk a hó, kizöldült a fű...
- Fekete, fémveretes és nincsen rajta zár! - kiáltott fel hirtelen Swoersson, és Warstansson egyszerre. Azon az éjszakán, amikor a foglyok megszöktek, ártalmatlanná tették a kincstárat őrző katonákat, de csak egy jelentéktelen csomagot vittek magukkal. Gröndahl elveszettnek hitt ládája.
- Gröndahl?
- Érzést lopott az istenek kertjéből, hogy azt az embereknek adja. Mielőtt felelnie kellett volna tettéért, az érzéseket egy zár nélküli ládába tette, és leúsztatta Midgardba, az emberek földjére, ahol nyoma veszett. Gröndahlt kitagadták, nevét elfelejtették, és a láda nem került elő...
- Ezek szerint a sziget ennek a ládának az erejére reagál, bólogatott a kis ember, mint aki érti is amit mond. - A hegy állandóan pöfékel ugyan, de az oldala meleg, elolvad rajta a jég. Az emberek teraszokat alakítottak ki a sziklák közé, ahová földet hordtak. Meleg vizű források főzik meg a húst, a patakok halat adnak, a hegy túloldala háznak, és hajónak alkalmas fát hizlal...
- Ezért tűnnek el az emberek az országból, gondolkodott el hangosan a király. - A legjobb mesterekkel építi fel új országát! - fröcskölt a düh Swoersson szájából. - Hogy viszi el innen az embereimet az a fattyú?
- Nuut, a varázsló szelet fog be a " Sárkány leheletébe", és az egyheti utat mindössze három nap alatt teszik meg, erőlködés nélkül. Amikor megérkeznek Maerstenbe, a varázsló esőt bocsát a hajó köré, ködöt a kikötőbe, hogy az orrunkig sem látunk. Emberei, a néhai király "Láthatatlanjai" térülnek, fordulnak, s mire bárki is feleszmélne, a "Sárkány lehelete" máris a tengeren siklik hazafelé.
- Rabszolgának...
- Az emberek önként mennek uram, nézett fel a kis ember meglepetten, és egy korty borral leöblítette a vacsorát.
A király dühödten pattant fel az asztal mellől. Az ablakhoz lépett, kesztyűs kezével a fekete kövekbe kapaszkodott, és odaintette maga mellé Warstanssont.
- Nyakunkon a tél, már nem tudunk támadni. De készüljenek a hajók és az emberek, mert tavasz előtt a "Füstlögő-szigeteken" elveszem attól az átkozott fattyútól Gröndalh ládáját!
- Och jag är med er! És én veled tartok! - kiáltotta Warstansson, kardját a király feje fölé emelve!