Második rész
Úgy siklott ki a fekete hajó a szárazföld belsejébe hosszan benyomuló fjordból, hogy az őrség észre sem vette. Roonsdalen király tapasztalt katonáit a hatalomátvétellel együtt leváltották, s még ha hűséget is fogadtak az új királynak, a bizalmi pozíciókat Swoersson saját emberei vették át. Ebben a zavaros helyzetben elég volt néhány falat az odafent zajló lakomából, pár kancsó bor a pincéből, és a katonák az orrukat sem dugták ki az ítéletidőben.
A "Sárkány lehelete" zavartalanul hajózott ki a fjord bejáratát védő aprócska szigetek közül is, ide még el sem jutott el az új király őrsége, és néhány mérföldre a parttól csatlakozott ahhoz a tíz hajóból álló flottához, ami az Üvöltő Sziklánál várta őket.
Valamennyi hajó szorosan a főhajó mellé húzódott, hogy az evezősök megpihenhessenek az erőltetett menet után, és a tengerészek csáklyákkal kapcsolták össze a himbálózó testeket. Fáklyát még nem mertek gyújtani, ahhoz túl közel voltak még az ellenséghez. Minden szem a Sárkány tatja felé szegeződött, vagy amerre azt a szakadó esőben sejtették.
- Most merre Uram? - fordult a hórihorgas Waasgard kapitány az ifjú örökös felé.
Thyan Roonsdalen felállt a meleg szőrmetakarók közül, a himbálózó hajótest ellenére is szilárd lábakkal előrelépett az esőfogó fedezékében, hogy mindenki láthassa. Megtörölte homlokát, és határozottan, egy királyhoz méltóan körbenézett alattvalóin.
- Északra megyünk, szólalt meg végre, és Nuut tetovált arcába nézett. - A Füstölgő-szigetekhez.
- Hallottátok a királyt, dörögte Waasgard, alkalmasint a "Hatalom Kürtje" helyett, megerősítve mindenki szemében a parancsot. Az emberek összenéztek. Kesernyés, számkivetett mosolyukban a pislákoló remény egy pillanat alatt szertefoszlani látszott.
A Füstölgő-szigetek évszázadok óta elátkozott hely volt! Kocsmák mélyén mesélték az öreg tengerészek a legendát, miszerint a Füstölgő-szigeteken éri a világot a Ragnarök, a viking végzet. Onnan még nem jött vissza soha élő ember, pedig néhány bátor hajós megpróbált a legendák nyomába szegődni...
Nuut látta az elkeseredő arcokat. Lelkével érezte az eluralkodó kétségbeesést, hiszen a királyhoz hű emberek többsége nem ezért vállalta az önkéntes száműzetést. Új élet reményében csatlakoztak a maroknyi csapathoz, mert féltek Ulf Swoersson haragjától. A katonák felesküdhettek az új királyra, az új zászlóra, de a néhai Roonsdalen bizalmi emberei nem számíthattak könyörületre. Tengerészek, hivatalnokok, férfiak, nők és gyerekek ültek szálltak hajóra, és Nuut most félelmet látott a szemükben.
A varázsló letolta fejéről a kámzsát, és fellépett a vezérhajó mellvédjére. Lábát megtámasztotta a fekete sárkányfejen, aztán széttárt kezével varázsigét mormolt a szakadó esőbe.
Az összekapcsolt hajók hirtelen megmozdultak, mintha egy óriási kéz nyúlt volna alájuk. Határozottan úszni kezdtek! Aztán a hullámzó tenger megnyugodott körülöttük, az eső alábbhagyott, sőt, teljesen elállt. Az utazók pedig megrökönyödve látták, hogy egy láthatatlan burok veszi őket körül, azon kívül mit sem változott az időjárás, de idebent minden nyugodt volt és békés.
- Most pihenjen mindenki! - fordult hátra Nuut a sárkányfej mellől, és a gyér fényben mintha minden egyes tetoválása halványan derengett volna! Felfelé tartott ujjai remegtek az erőlködéstől, de erős kézzel tartotta vissza az elemeket. Az emberek szemébe pedig visszaköltözött a remény szikrája. A tüzet még nem gyújtotta meg, de a mélyben parázs fakadt.
A kis flotta öt napig úszott észak felé. Az idő szerencsére javult, a második hajnallal előbukkant a felhők mögül a nap is. A tenger kisimult, a vihar keltette hullámok lenyugodtak és Nuut, hogy kímélje emberei erejét, befogta a magasban uralkodó szelek egyikét.
Dagadó vitorlákkal siklottak új otthonuk felé. A tizenegy hajó egymás után, összekötözve úszott, a kormányosok éber tekintettel őrizték a konvoj alakzatát. Elől haladt a "Sárkány lehelete", Nuut immár öt napja egyfolytában állt a hajó orrában, mintha ő maga is része lenne az orrdísznek, de nem látszott rajta a fáradtság legapróbb jele sem.
A hatodik nap, kora reggel látták meg először a füstöt! A horizont fölött lebegett, Waasgard, a tapasztalt hajós vette észre, és olyan erővel hajtotta őket a Nuut által befogott szél, hogy még késő délelőtt magát a szárazföldet is megpillantották.
- Hol kössünk ki Uram? - lépett a Sárkány kapitánya a varázsló mellé, és megcsóválta a fejét.
Mindenfelé csak kövek, meredek sziklafalak magasodtak eléjük, s a tövükből a partnak csapódó hullámok dörgését hozta vissza a szél. Nuut résnyire húzta össze a szemét, majd hosszú, göcsörtös ujjaival egy keskeny résre mutatott, ami alig volt szélesebb néhány evezőnél. Bejáratában a falból leszaladt óriási sziklakolosszus hevert, a tenger felől láthatatlanná téve a szorost.
- Az a bejáratunk! - nézett a varázsló Waasgard kapitányra, aki elképedve pillantott vissza rá. De mint gyakorlott harcos, azonnal ráérzett a dolog jelentőségére. Az ellenségnek még nehezebb behatolni, ha védik a szorost.
- Vitorlákat le, hajókat eloldani! - adta ki az utasítást dörgő hangján, és a kis flotta néhány perc múlva engedelmesen ringatózott a sziget szélárnyékában.
- Kapitány uram, szólalt meg még mindig az orrból Kjaar Nuut, és a hórihorgas Waasgard a varázsló mellé lépett. - Királyunk sokat mesélt a maga kiválóságáról. Azt szeretném, ha felvinne bennünket a folyón, közben kitapasztalná annak szeszélyeit, és visszajönne a többiekért még sötétedés előtt. Holnap hajnalban pedig behajóznának valamennyien.
- De Nuut uram...
- Tegye csak, amit mondtam, nézett a varázsló a kapitány szemébe, s ígérem, az éjszaka nyugalomban fog eltelni. De az ifjú királynak és nekem még dolguk van odabent. Ki kell engesztelnünk azokat a szellemeket, akik új otthont adnak majd nekünk.
- Úgy lesz uram, bólintott Waasgard, majd csendesen, hogy más ne hallja, hozzátette. - Azt hiszem jobb lenne, ha ezt a parancsot az új király adná, mégpedig határozottan.
Nuut elmosolyodott, lám a vén tengeri medve nemcsak jó tengerész, jó politikus is.
Alig fél óra elteltével a "Sárkány lehelete" óvatosan, szinte méterről-méterre siklott be a szorosba. Waasgard értette a dolgát. Éles szemével minden furcsa fodrozódásra felfigyelt, és a kormányt biztosan tartotta a kezében. Bár nagyon közel úsztattak el a meredek sziklafalhoz, a hajó egyetlen egyszer sem ért a kövekhez, vagy nem súrolta a feneket. A kapitány nyugodt volt, Nuut mellett nem tartott támadástól, és ahogy egyre beljebb hatoltak a csatornán, elismerően gondolt arra a tényre, milyen könnyen megvédheti a szorost akár maroknyi ember is.
A Sárkány fertály óra elteltével átcsusszant két oszlopszerű kőtömb között, nagyobb hajó át sem fért volna, és ahogy kitágult a látóhatár, Waasgard őszintén meglepődött. A magasba szökkenő hegycsúcsok árnyékában haragoszöld mező húzódott meg, amit keskeny patak vágott ketté. Dús fű nőtte be a dombokat, odébb fás liget...
- Itt tegyen ki bennünket kapitány, mutatott hirtelen egy kis öbölre Kjaar Nuut, és a Sárkány síri csendben a part mellé siklott.
Az evezősök nem kaptak parancsot a kiszállásra, de a fekete pajzsok mögül kíváncsian nyújtogatták a nyakukat. Sokat próbált tengerészek voltak, sokfelé megfordultak már a világban, de még elevenen élt bennük az ijesztő kép, amit a kocsmák mélyén lefestettek a Füstölgő-szigetekről.
Waasgard intésére két izmos katona elhozta a hajófenékből a vastag bőrökbe csomagolt, láncokkal átkötött nehéz ládát, amit a szökés éjszakáján mentettek meg a Nyskgard várának kincstárából. Többen értetlenül néztek a varázslóra, miért pont ezt választották, amikor uruk pincéjében több, mint elegendő kincs várta volna, hogy magukkal vigyék.
Thyan Roonsdalen és Kjaar Nuut egyetlen szó nélkül léptek partra, aztán az ifjú király megfordult.
- Kapitány, holnap reggel hajózzanak fel a többiekkel is a szoroson, és kössenek ki ezen a helyen. Itt várjuk magukat.
- Értettem uram, válaszolt szintén határozottan Waasgard kapitány, aki érezte, hogy az ifjú király most nem képes többre. Azt nem tudta, miért kellett őket kettőjüket itt hagyni éjszakára, de érezte a fiú izgalmát, tudta, hogy az még egy hangos mondatot nem lenne képes kimondani.
- Evezőket, kiáltotta, parttól!
A Sárkány lassan megfordult, és a déli napfényben erőteljes csapásokkal kiúszott a szorosba.
- Hát egyedül maradtunk Thyan, szólalt meg hangosan Nuut azon a nyelven, amit rajtuk kívül nem beszélt senki.
- Egyedül, válaszolt a fiú, és a ládára nézett. - Mit kell most tennem varázslóm?
- Kövess, mormolta Nuut, és kezének intésére a nehéz láda néhány hüvelyknyire felemelkedett a fűből. Újabb intésre lebegni kezdett, és ahogy ők elindultak, a láda követte őket.
- Atyád, Krag Roonsdalen azért veszítette el hatalmát, mert olyan kór támadta meg a lelkét, amit nem tudtunk meggyógyítani. Anyád halála után valahogy már nem találta a helyét, és bár erősnek mutatkozott, nem volt az. Neked kellett átvenned örökét, ezért rendelt melléd idő előtt.
- De hisz jobbára csak játszottál velem, tanítgattál, mosolyodott el Thyan.
- Jobbára, mosolygott vissza Nuut, nem feledte azokat az órákat.
- De atyám ellenségei megérezték a hatalom gyengülését, bólogatott Thyan, aztán az imént látott kis facsoport mellett megálltak. A láda, mintegy tudva a dolgát, átsiklott a fehér törzsű fák között, és a középpontban lebegni kezdett.
- Te következel királyom, lépett hátra Nuut, meghajtva a fejét az ifjú előtt.
- Jag beudar din styrka. Jag respekterar din makt! Tisztelem az erődet, tisztelem a hatalmadat, buggyantak ki hirtelen Thyanből a szavak, mintha egy gyerekmondókát idézett volna fel. De a mondókákra nem szokta egy lebegő láda ledobni magáról a láncokat, és a bőröket!
Thyan becsukta a szemét, erősen koncentrált, ahogyan azt annyiszor megmutatta neki Nuut, és a láda immár neki engedelmeskedve, a földre ereszkedett. A fiú lassan a vasláda mellé lépett, kezével óvatosan megérintette az erős pántokat, és tenyerével végigsimította a fedelét.
Magát a ládát erős kezű kovácsok készítették, tűzben égették ki fémét, kalapácsukkal formálták alakját, és Thor leheletében hűtötték pántjait. A faragott díszek között azonban nem volt zár, nem volt lakat, Thyan hiába is kereste rajta, kutató ujjainak a fém nem engedelmeskedett. Aztán a fiú hirtelen dúdolni kezdett, még a közelben várakozó Nuut sem hallotta.
- Zárat kéz nem talál, nem fog rajta a halál, gyújts tüzet bennem, s neked adom a lelkem.
A láda fedele olyan váratlanul pattant fel, hogy még a varázsló is megdöbbent, és Thyan egész teste elveszett a mindent elárasztó tűzben...