Első rész
Maersten északi része fölött hirtelen kiszakadt az ég burka.
Valamivel dél után, nyugat felől vastag felhőréteget űzött a vihar a földnyelv fölé, és a tenger fölött száguldó szél könyörtelenül csapott le a vidékre. Fertály óra leforgása alatt besötétedett az ég, a kavargó felhőtömeg elhomályosította a napot. Iszonyú robaj közepette vakító villám cikázott át a kavargó, fekete masszán, s mintha kettészakadt volna a felhőpaplan, megnyíltak az ég csatornái.
Aki csak tehette, fedett helyre menekült az özönvíz elől. A két parti város, Kopdiggen, és Knasfjord szinte pillanatok alatt elnéptelenedett, ám még a menedékek rejtekében is összerezzentek az emberek egy-egy mennydörgés hallatán. Mintha Odin, a viking isten megharagudott volna a világra!
Odafent, a fjord végében a szirtfokon, Nyjksgard vára rendíthetetlenül állta a tomboló elemek ostromait. Fekete gránitból épített tornyai, bástyái, félelmetes, sötét sárkányként magasodtak a táj fölé, az elmúlt századok nagy viharai sem találtak fogást a masszív falakon. Azt suttogták a népek, Nyjksgard az istenek dicsőségére, és az örökkévalóságnak épült!
A vár messze földről híres, hatalmas tróntermében azonban most senki sem foglalkozott az istenek akaratával. A kovácsoltvas konzolokban lobogó sok tucatnyi fáklya fénye száműzte a vihar sötétjét, nappali világosságba burkolva a termet, a díszített falakat, és a zajongó embertömeget.
Több száz fegyveres tolongott az egyetlen gránitból faragott trón előtt. Kiabálásuk káoszát csak növelte az egymásnak verődő páncélok zörgése, a kardok csapódása, és a nehéz pajzsok döngése. A sokat próbált harcosok egymást túlkiabálva adtak hangot a véleményüknek, a zord tengeri szelekhez szokott hangszálak, és tüdők teljesítménye túlszárnyalta még az odakint dúló égiháború zaját is.
Az egész teremben csak három ember volt nyugodt. Ulf Swoersson, a hatalmas termetű varég, vastag, prémmel bevont, gazdagon díszített páncéljában úgy ült a trónon, akár Odin fia, és elégedetten szemlélte emberei érzelem megnyilvánulását.
Előtte, az üvöltöző harcosok gyűrűjében, alig tenyérnyi helyre beszorítva fiatal fiú állt, mellette kámzsa alá rejtett arcú kísérője. Nem viseltek fegyvert, sem páncélt, nem méltatták válaszra a lökdösődőket, hangoskodókat, és mind a ketten halálos nyugalommal, büszkén szegezték tekintetüket a trón tetejét díszítő, egyetlen fekete kőből faragott sárkány smaragd szemébe.
A fiú nem lehetett több tizenöt évesnél. Ápolt szőke haja, büszke, kék szeme, finom ruhái kétséget sem hagytak senkiben, hogy ő a halott király egyetlen fia, Thyan Roonsdalen.
- Csendet! - kiáltotta mély, erős hangján az új király, és méltóságteljesen felállt a trónról. Háta mögül, támogatva az uralkodó akaratát, fülrepesztő zajjal szólalt meg a " Makt hornet", a Hatalom Kürtje, kirekesztve a teremből minden egyéb más emberi hangot.
- Ifjú Roonsdalen, nézett Ulf Swoersson a fiúra, és ahogy föléje magasodott, a mögöttük állók önkéntelenül is hátrébb húzódtak. - Atyádat becsületes harcban győztem le. Úgy van?
- Det är! - harsogta szinte egyszerre több száz torok a választ, még az épület is beleremegett. - Úgy van!
- Harcban győzted le, - bólintott a fiú, és állta a hatalmas ember tekintetét.
- Helyes, bólintott Swoersson, és teátrális mozdulattal a feje fölé emelte a királyság kardját. - Maerstennek mától új királya van! - dörögte, és a Hatalom Kürtjének hangja összekeveredett az teremben éljenzők hangorkánjával.
Swoersson király kiélvezte az ünneplés minden pillanatát. Mozdulatlanul állt a trón előtt, mintha őt magát is gránitból faragták volna, erős kezében úgy tartotta a nehéz viking kardot a tömeg fölé, mintha az könnyű pálcika lett volna. Aztán amikor leengedte a fegyvert, hirtelen félelmetes csend ülte meg a termet. Mindenki tudta, mi fog most következni.
- Ifjú Roonsdalen, dörögte Nyjksgard új hangja. Törvényeink úgy tartják, hogy a legyőzött uralkodó minden hozzátartozóját, legyen az férfi, vagy nő, száműzünk a királyság területéről, ahova ha visszatér, halállal büntethető. Eredj most...
- De mást is ír az a törvény, vágott a király szavába rekedtes hangján a fiú kísérője. Ekkora tiszteletlenség hallatán többen kardot rántottak az első sorokban állók közül, de ahogy a kámzsás alak lassan felfedte arcát, többen hátrahőköltek. Még egyikük sem látta szemtől szembe a néhai Roonsdalen király udvari varázslóját.
Kjaar Nuut teljes életnagyságában kiegyenesedett. Néhány jól megtermett harcosnál is magasabbra nyújtózott, kopasz fején és arcán egymást érték a mitikus tetoválások, szeme félelmetesen villogott a fáklyafényben. A varázsló körülnézett, és miután senki sem mozdult, nyugodtan folytatta mondanivalóját.
- Azt is kimondja az a törvény, hogy Thyan Roonsdalennek, az egyetlen királyi sarjnak joga van egy hajóhoz. Kíséret illeti meg és annyi arany, amennyit három embere el tud vinni a kincstárból, ami az övé lett volna. Ez a törvény? - kiáltotta hirtelen felemelve a hangját, és a terem, bár kelletlenül, de válaszolt rá.
- Denna lag! Ez a törvény!
- Legyen hát, nézett körül Swoersson, aztán tekintete megállapodott a fiún. - Vidd apád hajóját a legénységével együtt. Vidd jussodat is, ahogyan azt a törvény kimondja. De ne feledd! Maerstenben a királyt mostantól Ulf Swoerssonnak hívják.
- Det är! - üvöltötte a sokszáz hangú kórus. A király súgott valamit testőrkapitányának, aztán a hatalmas hangzavar közepette a foglyok fejére zsákot húztak, és az őrség kivezette mindkettőjüket a trónteremből.
- A kikötőbe velük! - kiáltotta a testőrkapitány, és a menet megindult lefelé. Kjaar Nuut hosszú kezével védelmezően ölelte át a fiút, a katonák nagyon sietősen hajtották őket, s nem akarta, hogy védence elbotoljon.
Nagy, zajos csapat jött velük szembe a széles lépcsősoron, belengte őket a sültek és a konyha illata. Szolgák hada sietett el mellettük húsokkal, gyümölcsökkel, hordókkal megrakodva. Swoersson király fényűző lakomával akarta emlékezetessé tenni trónra kerülését, és nem sajnált semmit sem az embereitől.
Az őrök megvárták, amíg a szolgák eltűnnek a fordulóban, aztán váratlanul egy oldalágra terelték a menetet. Mivel Nyjksgard vára egy szirtfokra épült, a trónteremből mindenhová lépcsősorok vezették lefelé. A konyhához, a kikötőhöz, a kincstárba, az őrség szállásához, az istállókhoz, mindenhová.
- Ez nem a kikötő felé vezető út! - suttogta hirtelen Thyan azon a nyelven, amivel csak ő és a varázsló tudtak kommunikálni, de Nuut megszorította a kezét.
- Ne locsogjatok, szedjétek a lábatokat, sziszegte dühösen a rangban legelső őr. Bosszantotta, hogy ezek miatt lemarad a lakomáról, hiszen neki odafent lenne a helye.
Egy keresztfolyosón megint elfordultak, Thyan félelme egyre csak nőtt, hiszen úgy ismerte Nyjksgardot, mint a tenyerét. Még így, zsákkal a fején is pontosan tudta, merre járnak. Még lépnek huszonötöt, onnan megint fordulnak megint a lépcsők, aztán...
Hirtelen elsuhant valami mellettük, ami olyan gyors volt, alig hallották a hangját. Több ilyen hang is lecsapott a csapatra, az őrök felnyögtek, és Thyan azonnal tudta, ezek nyílvesszők! Aztán síri csendben, egyetlen kiáltás nélkül, lábak dobogását hallotta, és mire a nyílzáport túlélő őrök felocsúdtak volna, néhai apjának elitharcosai, a "Láthatatlanok" már uralták is a folyosót.
Lekerültek a foglyok fejéről a zsákok, Nuut néhány kézmozdulattal eligazította a feketére festett arcú harcosokat. Egyikük, akár a pelyhet, a hátára kapta a Thyant, és ahol a mélybe akarták lökni őket a katonák, egy vastag kötélen leereszkedett vele a kikötőbe.
A hullámtörők védelmében a kőből rakott part végébe osontak, ahol felszerelve egy nagy, fekete, sárkányfejű hajó várakozott indulásra készen. Pisszenés sem hangzott el, erős kezek nyúltak a fiú után, és a fedélzetre emelték.
Alig tíz perc elteltével a sötétben megjelent a csapat nagyobbik fele Nuut vezetésével. Kezükben egy furcsa ládával néhány pillanat alatt áthúzódzkodtak a hajó palánkján. Az evezősök pedig csak erre vártak! Megfeszültek az izmok, és síri csendben, egyetlen csobbanás nélkül, Roonsdalen hajója, a "Sárkány lehelete" eltűnt a szakadó esőben.