Bejezezés
Végtelen csend telepedett ránk. Mozdulni sem volt kedvem, a furcsa találkozás okozta örömet egyszerűen kiszívta belőlem a homály szivacsa. Csak álltunk némán, egyik kezemmel átöleltem Edet, aki a vállamba fúrta a fejét. Éreztem ahogy sír. Másik kezemmel még mindig a gömböt világítottam meg, hátha történik valami, hiszen Raza Kai olyan gyorsan hagyott itt bennünket. Nem lehet így vége, sóhajtottam fájdalmasan, és ahogy remegett a kezemben a lámpa, úgy éreztem, mintha a sűrű némaság a vékony sugarat is megfojtaná. Egy kattintás, és a fény kialudt.
Hirtelen olyan sötétség karolt át minket, amilyet még soha életemben nem láttam. Kézzel fogható volt a feketeség, ki tudja hány méterrel a sziklák méhében, de az iménti búcsú óta ez is csak üres, élettelen maszkként tapadt mindenhez. Nem voltak képzeletbeli alakok, sem félelmet keltő látomások, sem a lélek játékaként előbúvó titkok. Csak sötét volt, nyomasztó sötét.
- Mi lesz most? - suttogta Ed szomorúan, és keze a kezemre siklott. Hallottam a kattanást, ahogy felélesztette újra a lámpát, s ahogy a sziklák közé siklott a fény, megmozdult bennem valami.
Elgondolkodva a gömbre irányítottam a csóvát, mintegy választ remélve a fénytelen felületből, és ekkor a lelkem mélyéből hirtelen emlékek szakadtak fel. Raza Kai emlékei!
El sem tudtam képzelni, mi történik, de aztán eszembe jutott a színes búcsúérintés, és minden a helyére került. Már nem volt üres a homály, nem volt befejezetlen a csend, értelmet nyert minden, amit Raza Kai megmozdított bennem! Megosztotta ami velük történt!
- Gyere, suttogtam izgatottan Edinának, és kivezettem a barlangból, vissza a "festmények termébe".
A sziklafal az érintésemre lassan, méltóságteljesen, és örökre visszazáródott. A monumentális kép, ami a bejáratot fedte, immár új jelentéssel bírt, de a megfejtéséhez Ednek mindenképpen ismernie kellett az előzményeket is.
- Aki Raza Kait alkotta, néztem Edinára, ott hordozta elméjében a gömbök létezését. A zárolt emlék egy napon felszabadult az "újoncban", aki a felfedezést megosztotta hasonszőrű társával.
- Ő volt Rishi Quachyna.
- Ris Quac, bólintottam. - A két felfedező megkeresett egy olyan gömböt, aminek a visszajelzései szerint ott hasonló körülmények uralkodnak, mint a Picchun. El is jöttek ide. Akkoriban ez a környék még nem a mai képét mutatta, a fennsík helyén egy kráter állt, s ők abból a nyílásból bukkantak elő.
Kinézetükkel minden bizonnyal megijeszthettek néhány szerencsétlen vadászt, vagy vándort, ezért alakot kellett váltaniuk. Quac ráérzett arra a tényre, idősebb helyieknek álcájával könnyebben el tudnak vegyülni az itt élők között, s így megismerhetik az itt élők kultúráját. Elvégre ezért jöttek!
Aztán baleset történt. Heves földrengés rázta meg az Andok hegyeit, a gömböt rejtő kráter beomlott, maga alá temetve a hazafelé vezető utat.
A két idegen nem esett pánikba. A szonda jövetelének célja teljesülni látszott. Ez a hely akár helyettesíthette is volna a Picchut. A feltételek hasonlóak voltak, a körülmények kedveztek a felfedezőknek, de nekik még meg kellett tanulniuk, hogyan maradhatnak életben hosszútávon. Hogyan alkalmazkodhatnak és a világ hogyan fogadja majd be őket.
A Föld pedig kegyes volt hozzájuk. Negyon rövid idő leforgása alatt értették meg a "kék bolygó" törvényeit, felfedezték a testét alkotó elemek bonyolult rendszerét, és az otthonukhoz hasonlóan szimbiotikus kapcsolatba kerülhettek az új világgal.
A két idegen, helyi neveiken, Razalkhaima, és Quachyna lassanként tiszteletet szereztek maguknak az emberek körében. Beszélni tudtak a föld nyelvén, elismerés övezte gyógyító kezüket, s a hírük gyorsan eljutott az Inka Capakhoz, Virachoca Királyhoz is. A két "Fontos Ember" pedig beépült az inka hierarchiába. Nem voltak hadvezérek, nem voltak mindenható tanácsadók, nem áldoztak embereket az Isteneknek, csak haza akartak jutni!
Virarocha halála után fia, Pachakutek Yupanki terjeszkedni kezdett a földrészen. Erős kezű hadvezérként meghódította az Andok dél felé húzódó hegyeit, és amikor elérkezettnek látta, az időt, " a Két Fontos Ember" révette, a nagyszerű hódítások után építtessen az Isteneknek egy olyan pihenőhelyet, ahol senki sem zavarhatja a nyugalmukat. Cserébe az Istenek bőkezűen meg fogják jutalmazni a Királyt, és birodalmát.
Razalkhaima és Quachyna kiválasztották az építkezés helyét, és a Király az első pillanatban beleszeretetett Picchuba, ahogyan Razalkhaima elnevezte. Pachakutek Király tekintélyes létszámú élőerőt vezényelt az építkezéshez, de mindenképpen igényt tartott legalább az egyik Fontos Ember jelenlétéhez. Razalkhaimának jobban feküdt a politika, ez már az első időkben kiderült, és távollétében Quachyna nyugodt körülmények között szervezhette a hazatérésüket.
A munka azonban nagyon lassan haladt. Felépíteni egy várost az Andok csúcsai között sokkal könnyebb feladatnak bizonyult, mint megtalálni a kőkemény bazaltban a gömbhöz vezető utat. Olyannyira úgy volt, hogy több nagy király is váltotta egymást az inka trónon, mire egy nap Quachyna eljutott a teremig!
Végre ott lebegett a szeme előtt a gömb, és hosszú idő után elképzelte, haza fognak jutni! Hogy felfedezését a halandó emberek előtt titokban tudja tartani, bezárta a gömböt, és elrejtette a barlanghoz vezető járatot. Munkásai mindvégig azt hitték, az Isteneknek kerestek ajándékot, amit földi szem soha meg nem láthat.
Nem tudom hogyan történt, folytattam sóhajtva és Edinára néztem, de a siker kapujában a két társ összekülönbözött. Quachyna azonnal menni akart, Razalkhaima, a politikus azonban szerette volna lerendezni a Huayana király halála utáni feszült helyzetet.
Még Huayana életében Razalkhaima javasolta, hogy a két fiú között osztódjon a birodalom, de közösen vezessék Tahuantinsujot, a Nap Négy Területének birodalmát. Razalkhaima a neki szimpatikusabb Huascart támogatta, és még maradni akart, látni, hogyan alakul a birodalom sorsa, aminek a kialakulásában nagy része volt neki is.
Huayana másik fia, Atahualpa megparancsolta Quachynának, hogy kövesse őt, aki sértődöttségében igent mondott. A két testvér között azonban polgárháború robbant ki. Atahualpa legyőzte Huascart, a kor szokása szerint ki is végezte, Razalkhaimát pedig, tisztelve az "Öreg Varázslót", Picchu városába zárta.
Razalkhaima utolsó találkozásukkor már tudta, hogy barátja megtalálta a hazavezető utat, de mivel Quachyna nem mehetett vele, azt mondta neki: ma nem jó a hegy!
- A hegy jó ahhoz, aki jó a hegyhez, válaszolta Quachyna, és egy gyönyörűen megmunkált obszidián kést adott Razalkhaimának. Atahualpa jelenlétében nem tudtak két picchuiként elbúcsúzni, nem válthattak a jelenlévők előtt színeket, ezért Quachyna csak ennyit mondott: a kulcs a kezemben van!
Razalkhaima értette a célzást, és izgatottan várta Picchuban Quachyna érkezését. Atahualpa seregei azonban, útban Cuscó felé, ahol a Király át akarta venni a teljes Inka Birodalom feletti hatalmat, belefutottak Pizarró vasbordásaiba. Még soha nem láttak ilyen embereket, és a hatalmas túlerőben lévő sereg megzavarodott. Atahualpát elvakította a friss győzelem eufóriája, a kontinens leghatalmasabb uralkodója volt immár, Quachyna gondolatai a Picchun jártak, elvonva a figyelmét a jelenben zajló fontos dolgokról, és a tárgyalásra utazó király kíséretét Pizarró emberei elfogták.
Quachyna bár nem volt földi ember, nem volt sebezhetetlen. Neki ugyanúgy ártottak a spanyol kardok, sebei ugyanúgy fájtak mint az embereknek, és a kötél épp olyan szoros volt a testén, mint Atahualpának. Az állandó fájdalomtól nem tudott annyi erőt a sejtjeibe összpontosítani hogy átváltozzon, és ebben a furcsa helyzetben, messze otthonától, egy idegen világban hirtelen megérintette az elmúlás szele!
Egy fiatal spanyol katona vonszolta fájdalomtól átitatott testét a vesztőhelyre. Quachyna, mielőtt elveszítette volna a létezését, összeszedte minden erejét, és érintésével átadott valamit a katonának, ami a haza utat jelentette volna mind a kettőjüknek. Egy kulcsot!
Razalkhaima érezte a tragédiát! A kövek Macchu Picchuban elmesélték neki mi zajlott le Cajamarca városában, a föld megosztotta vele barátja utolsó tettét, és tudatta, hol találja meg a legfontosabb dolgot ezen a világon.
- Raza Kai azt mondta, te vagy a Kulcs! - nézett rám Edina, én pedig bólintottam, és a hatalmas sziklafestményre mutattam. - A művész, aki ezeket a képeket festette, úgy örökítette meg a jelenetet, mintha ő maga is jelen lett volna. Tehát ezt a képet Razalkhaimra festette! Nézd az arcot, a katona arcát, mutattam, Edina pedig a meglepetéstől hirtelen hátrahőkölt.
- Mintha a te arcodat látnám! - suttogta elhaló hangon, és értetlenül nézett rám. - Te?
- Látom, megértetted, mosolyodtam el, és bár Ed döbbenete szinte kézzel fogható volt, korábban én sem tudtam erről a dologról semmit. Talán akkor Quachyna már túlságosan gyenge volt, és tudásának csak egy részét volt képes átadni. Nekem, mint földi embernek pedig nagyon sok idő kellett a tanuláshoz, sokkal hosszabb idő, mint egy igazi quhaasnak. Akár évszázadok.
- De hogy-hogy nem emlékszel?
- Amikor Raza Kai átadta magából az ő tudását, s az összekapcsolódott Qua tudásával, akkor szabadította fel bennem az összes emléket. Abban a pillanatban úgy éreztem, egy álomból ébredek fel, egy hosszú, nagyon hosszú álomból.
Ott a hídon, ma reggel Razalkhaima valószínűleg felismerte az arcomat, vagy legalábbis felismerni vélt, és amikor nekem szegezte a kérdést, én helyesen válaszoltam. Raza Kai pedig tudta, a Kulcs megérkezett!
Az obszidián kés csendülése nyitotta az átjárót. A vérem, Qua tanítványának vére nyitotta a Gömböt, Raza Kai pedig hazatérhetett...
- Mi lesz most? - sóhajtotta fájdalmasan Edina, és közelről a szemembe nézett.
Válasz helyett átöleltem, szorosan, ahogy szerette, és a karom villódzó rubint piros fényével teljesen birtokba vettem a testét. Átadtam neki minden tudásomat, minden emlékemet, minden érzésemet. Edina nem lepődött meg, nem tiltakozott, nem ellenkezett, és gondolataimra lágy narancs színnel válaszolt...
Vége