Harmadik rész
Razalkhaima
Három lépés választott el Razalkhaimától. Három könnyű lépés. Pontosan mértem fel pozíciómat, ahogyan azt az edzések hosszú gyakorlatai alatt megtanultam, Bár most nem bot volt a kezemben, de a lámpa, és annak hosszú csöve éppen oly hatékony fegyver, ha harcra kerül a sor! De egyelőre nem mozdult egyikőnk sem.
A csend hálót szőtt közénk. Súlya úgy nehezedett a vállamra, hogy azt szinte valóságosnak éreztem. Tisztán hallottam a hátam mögül Ed izgatott lélegzését, amiből pontosan tudtam hol van, és ez fontos információ volt, miközben a szemem le sem vettem az inkáról.
Razalkhaima úgy állt ott, akár egy kőszobor. Ha nem velünk érkezik élő valójában, valóban azt is hittem volna, hogy az, s csupán az ügyes művész festékeinek tudom be valóságosságát. De a lámpa fényében ott csillogott az obszidián kés, és tisztában voltam vele, milyen veszélyes fegyver egy hozzáértő kezében. Márpedig az inka használni akarta!
Tisztában voltam azzal is, hogy ez a súlyos "egymásra bámulás" nem fogja megoldani a problémánkat, tehát valakinek lépni kell. A meglepetés erejét én akartam kihasználni! Testsúlyomat lassan, észrevétlenül helyeztem át egy támadás megindításához, és halálos pontossággal tudtam, mit akarok csinálni. Ekkor váratlanul egy hűvös fuvallat ért a homlokomhoz, s a kezemben megremegett a lámpa.
- Taipu qi puswaq Raza Kai! - törtek fel belőlem váratlanul, alig hallhatóan a szavak, de a tökéletes csendben minden tiszta és érthető volt.
- A kezemben a kulcs Raza Kai! - ismételtem meg még egyszer, most már kicsit bátrabban, és a kezem végképp lehanyatlott. A pillanatokkal ezelőtti ellenséges érzetem helyét pedig ugyanaz a bizalom vette vissza, ami odafent a hídnál arra ösztökélt bennünket, hogy kövessük az öreget.
- Mi történt? - kérdezte suttogva Ed, szinte láttam az értetlenséget bájos arcán, és nem mozdult a hátam mögül.
Razalkhaima azonban megváltozott. Az iménti tűz még inkább fellángolt a szemeiben, bőre kipirult, ráncai simábbnak tűntek, és bár a kés még mindig ott meredt a kezében, már nem féltem tőle. Tán eddig sem a haragot kellett volna kiolvasnom a szemeiből, a vágy, ami a titok után hajtott, az téveszthetett meg, a kés látványa pedig rossz reakciót váltott ki belőlünk.
Az öreg inka láthatólag örömmel vette szavaimat, előre lépett, s miközben a szemembe nézett, megfogva a kezemet, lassan az áldozati oltárhoz húzott.
- Mit csinálsz? - lehelte elcsuklóan Edina, és félelméből született erővel megszorította a másik karomat.
- Taipu qi puswaq. - szólalt meg az öreg rekedtes, remegő hangján, az oltár fölé emelte a kezem, és a borotvaéles késsel óvatosan megkarcolta a tenyeremet. A sebből vér buggyant ki, néhány csepp rubint piros vér, fájdalmat nem is éreztem.
Ed lenyelte a sikolyát, és a lámpa fényében megdöbbenve láttuk, hogy a gránittömbre hulló vér lassan eltűnik a szikláról! Mintha az oltár felszívta volna!
Néhány pillanatig nem történt semmi! Ott álltunk mind a hárman, az inka még mindig az oltár fölé emelte a kezem, én nem húztam el, Ed pedig rajtuk tartotta a lámpát. Tíz nagyon hosszú másodperc telt el így, talán ez volt életünk leghosszabb tíz másodperce, és a mázsás kőtömb hirtelen megmozdult!
Körülöttünk minden remegni kezdett, mintha az egész hegy morgott volna! Ijedten léptünk hátra, Razalkhaima izgatottan engedte el a kezem, az oltár pedig süllyedni kezdett. Egymásra néztünk Edinával.
- Agradiseyki! Köszönöm! - suttogta az öreg, és elejtette az obszidián kést. A díszes, még az én véremmel pirosra festett kés éles pendüléssel robbant szilánkokra, nem is tudtam, hogy ilyen hangja van, s az oltár mögötti részen, az egybefüggőnek látszó sziklafalban lassan egy szabályos rés nyílt!
Most nem nagyon érdekelt a monumentális festmény a falon, nevezetesen, ahogy az inkák behódolnak a maroknyi spanyolnak, véget vetve ezzel a hatalmas birodalomnak, a Tawantinsujunak! Az élénk színek, a képről áradó végzet érzése beleveszett annak a nyílásnak a látványába, ami a halmokban álló arany, ezüst, és indián holttestek között tátongott.
Bevilágítottam a lámpával a járatba, Razalkhaima boldog mosollyal az arcán hagyta, hogy be is lépjek. Éltem a lehetőséggel, és befurakodtam a nyíláson. Tíz méternyi hevenyészve megmunkált alagút után a tér hirtelen kitárult. Nem is tudom, talán egy sok ezer esztendeje kialudt vulkán kürtőjébe léptem be, ahol a megszilárduló láva egy barlangot hozott létre. Gigantikus bazaltképződmények vettek körül, s bár maga a kürtő egy földrengés során beomlott, az összetorlódott oszlopok megóvták az omladéktól a barlangot, elzárva azt a külvilágtól. Aztán megpillantottam valamit, és a földbe gyökerezett a lábam.
Ed is kibukkant az alagútból, s ahogy a sziklaperemen mellém lépett, hozzám hasonlóan elállt a szava! A lámpám fénye egy gömböt világított meg, ami a barlang másik végében lebegett!
A gömb nem verte vissza a fényt. A falakon, oszlopokon csillogó kristályok szétszórták az erős elemlámpa sugarát, bármerre mozdítottam a kezem, szikrázó látványban volt részünk. De a gömb csak fakón lebegett a fényben, rejtélyesen, titkokkal megrakottan.
- Mi ez? - kérdezte Edina és megszorította a kezem.
- Azt hiszem, Razalkhaima el fogja mondani nekünk, mutattam az öreg inkára, aki a sziklaperemen megkerülte a barlangot. A másik oldalon közelebb volt a gömb a sziklaperemhez, csak néhány méternyi űr választotta el a faltól, s ide valaki egy sziklaplatót épített. A gömb túloldala pedig nyitva volt!
-Taipu qi puswaq! - mosolyodott el az öreg, és a platóról átlépett a gömbbe. Rám nézett, szemeiben hálát fedeztem fel, s ahogy hozzáért a gömbhöz, az keze nyomán halvány smaragdzöld színben derengeni kezdett! Razalkhaima intett, hogy kövesük. Én is átléptem a bejárathoz, s az öreghez hasonlóan hozzáértem a gömb felületéhez.
Bizsergő érzés járt át, ami nem volt kellemetlen, inkább érdekes, és az én érintésemre a gömb rubint piros fénnyel felelt. Edinát válaszra sem méltatta a selymes anyag, többször megsimogatta a felületet, de az mindannyiszor sötét maradt. Izgatottságát azonban ez nem lohasztotta le, és kíváncsiságunktól hajtva az öreg után, valami furcsa függönyön keresztül beléptünk a belső térbe.
A gömbben azonban nem volt semmi! Akár tízen is elfértünk volna helyiségben, ám csak tökéletesen sima falak vettek körül bennünket, mintha egyetlen, csiszolt füst üvegű ablak lett volna. A furcsa függöny belesimult a gömbfelületbe, mintha ott sem lett volna!
Razalkhaima megfogta a kezem, mutatva, érintsem meg a felszínt. Már nem volt semmilyen félelem bennem, sőt, inkább hajtott a kíváncsiság a még több tudás felé. Mégis, ijedten kaptam el az ujjaimat, ahogy az érintés nyomán körbeszaladt egy panorámakép, a Machu Picchu képe, amikor még nem voltak rajta épületek! Döbbenetes volt! Annyira, hogy összenéztünk Eddel, és néhány percig meg sem tudtunk szólalni. Csak bámultuk a képet, újra, és újra végigfuttattuk a szemünket az ismerős sziklákon, a csupasz csúcson, és egyszerűen nem hittük el, amit láttunk.
- Ki vagy te? - suttogtam megbabonázva az öreg felé fordulva, aztán hirtelen ötlettől vezérelve újból megérintettem az óriási térképernyőt, mert a gömb teljes belső felülete az volt. A kijelző pedig váltotta a képet, a hegyek helyett most az űrt mutatta, a sötét, végtelen űrt.
El kellett telnie néhány másodpercnek, amíg hozzászokott a szemem a látványhoz, aztán azonosítani tudtam a csillagképeket. A Tejutat láttuk! A kijelző várt néhány pillanatig, amíg agyamban lezajlott a felismerés folyamata, majd elvitt a messzeségbe, valahová a galaktikus mélybe, és a háttérből lassan kibontakozott egy zöldes fényben játszó bolygó.
- Raza Kai vagyok, szólalt meg váratlanul, és kifogástalan újkecsuául társunk, ezt a nyelvet Ed is, én is tökéletesen megértettünk. - Innen, erről a bolygóról származom, mutatta Raza Kai a zöldes bolygót. Mi úgy hívjuk, Picchu.
- S hogy hívjátok magatokat? - kérdezte Ed kíváncsian, és megérintette a monitort, ám az új próbálkozás sem hozott neki eredményt.
- Quhaas, Ember!
- Hogy néztek ki? - érintettem most én meg a monitort, úgy sejtettem, nem lehet ekkora hasonlóság az ottani világ, és a miénk között.
- Alakváltók vagyunk, bólintott Raza Kai, és a kijelzőn egy világos bőrű humanoida jelent meg! Hosszú kezek, hosszú lábak, sovány karcsú test, hosszú nyak, kis fej, nagy, sötét szemek. Talán két lábbal magasabb volt mint mi, de semmi extra. Persze földi szemmel!
- Meddig éltek? - kérdezte váratlanul Ed, s én tudtam, a festményen látott két Fontos Emberre célzott.
- A Picchu megtanított bennünket a tökéletes szimbiózisra, mosolyodott el Raza Kai, mintha várta volna a kérdést. - A bolygó együtt él velünk, s mi a bolygóval. Megújítja a sejtjeinket, megújítja az energiánkat, cserébe tőlünk is megkapja azt, ami neki szükséges. A mi világunkban nem ismeretes a természetes halandóság fogalma, nézett Edinára.
- De...
- Nincsen születés sem. Ha valamelyikünk úgy érzi, tudása jobban szolgálja közösségünket, mint egyedüli önmaga, létrehoz a saját anyagából egy új ént. Ez az új én pontosan olyan, mint alkotója, birtokolja az ő tudását, ám a fejlődése során túl tudja azt szárnyalni, amivel a közösségünk a Picchu hasznára válhat. Nem vagyunk sokan a bolygón, de nem vagyunk kevesen sem. Veszteségek természetesen nálunk is előfordulnak, de az eltávozott Tudást, ha időbe is kerül, tudjuk pótolni.
Azt hiszem értettem, amit Raza Kai mondott, bár a lelkem mélyén nem biztos, hogy az ő világában szerettem volna élni.
- Hogy kerültetek ide? - kérdezte Ed, miközben ámulattal bámulta a picchu-i képet.
- Nagyon sok esztendővel ezelőtt a Picchu léte veszélybe került, folytatta Raza Kai. - A felszín alatt olyan folyamatok indultak el, amik hosszútávon kétségessé tették a létünket, ezért az akkori vezetőink úgy határoztak, hogy a bolygó szívéből nyíló térkapun keresztül szondákat indítanak az univerzumba olyan világok felkutatására, amik helyettesíteni tudják a Picchut.
- Ez a gömb az egyik. - bólogattam.
- Közösségünk azonban hosszú, és súlyos áldozatokkal járó munkával végül is megtalálta a baj forrását, s képes volt megváltozatni, visszaalakítani a romlást.
- A szondákra már nem volt szükségetek, magukra hagytátok tehát őket, de... - néztem Raza Kaira.
- Jól gondolod. A project az idő múlásával feledésbe merült, s csak nagyon kevesen maradtak, akik tudtak róla. Én azonban az alkotómtól kapott tudástárban ott hordoztam az információt. Véletlen történt, hogy az a felszínre került. Akkoriban még Tanulónak számítottam, és a felfedezés lázba hozott. Quachyna és én elhatároztuk, megkeresünk egy térszondát, ami olyan világban kötött ki, ami pótolhatta volna a Picchut.
A gömb belseje váratlanul kivilágosodott, valami furcsa morgás jutott el a fülemig, Raza Kai arca pedig felderült.
- Az enyéim várnak, suttogta, és ahogy felénk fordult, lassanként felvette a saját alakját. Eltűnt az öreg arc, az ősz hajkorona, helyette megnyúlt a feje, a nyaka, szemei megnagyobbodtak. Ruhái leváltak a testéről, s a gömb zöldesre váltó fényében ott állt előttünk a picchui quhaas!
Döbbenetem nem ismert határokat! Láttuk ugyan az imént a képeket, tudtuk, hogyan néznek ki, de itt, kézzel fogható távolságban meglepetésként ért a dolog. Raza Kai fura hangot adott ki, gondolom nevethetett megdöbbenésünkön, és az egyik hosszú kezével hirtelen átkarolt.
Bizsergés öntött el, olyan, mint a gömb érintésekor, és ahol megérintett bőröm váratlanul zöldesre változott. Aztán hirtelen érezni kezdtem őt. Érezni, ahogy ő maga érzett, látni, ahogyan ő látott, emlékezni, ahogyan ő emlékezett. Mintha itt lett volna bennem! És én őbenne. És ekkor megértettem, elbúcsúzott!
Én is megérintettem őt, mondjuk a vállánál, Raza Kai megrezdült, és a bőre hirtelen rubint pirosra vált. Bizonyára ez volt az én színem, helyesebben Quachynáé, és mind a kettőnk sejtjei elbúcsúztak Raza Kaitól.
- Gyere Ed! - bontakoztam ki az ölelésből, és a döbbenettől szinte megbénult lányt a karjaimba kaptam. Lassan kihátráltunk a gömbből, ami már a külső oldalán is zöldesen fluoreszkált, átléptem a sziklaperemre. Edet lassan leengedtem a felszínre, s miközben megbabonázva a gömb villódzását bámultuk, egyszerre csak vége lett mindennek!
- Raza Kai elment, suttogtam, és a lámpám újra csak az iménti fakó gömböt világította meg, amiről nem verődött vissza fény...
Az epilógus még hátra van...