második rész
Az alagút tíz lépcsőfok után hosszúkás fülkébe torkolt. A helyiség nem volt túl magas, éppen fel tudtam egyenesedni benne, ahhoz viszont elég hosszúnak éreztem, hogy ne nyomjon össze a szűk tér. Körbepásztáztam a lámpával. Lelkem felfedező oldalával ellentétben a másik felem gyűlölte a rovaroktól, mindenféle csúszómászóktól hemzsegő helyeket. Megelégedésemre szolgált a tény, hogy a falakat ugyanolyan gondosan munkálták meg, ahogyan tették azt a város összes kövével. A levegő kicsit dohos volt ugyan, de a járat tiszta, férgektől, gyökerektől mentes. Ez bátorságot öntött belém, azt hiszem Edinába is.
Razalkhaima hátranézett. Rávilágítottam, s már formálta szám a szavakat, amikor halk csikordulások közepette bezáródott mögöttünk a kőlap. A hegy foglyai lettünk! Mostantól kénytelenek voltunk követni az öreg inkát, s bár sejtelmünk sem volt, hová visz bennünket, a szívemben mégis bizalom tüze lobogott a Fontos Ember iránt.
Bátorítólag mosolyogtam Edinára, azt hiszem, kellett is neki némi felfedezéstűz a szememből, de ahogy visszafordultam a menetirányba, az öreget hirtelen sehol sem láttam! Nyeltem egyet, Ed pedig belém ütközött, de a rejtély hamar megoldódott.
Oldaljárat nyílt a fülkéből, de a bemenet annyira belesimult a háttérbe, hogy észre sem vettem. A nyílás lépcsőket rejtett, egy meredeken lefelé tartó, enyhén elkanyarodó lépcsősort. A "lépcsőház" egyik fala sima, egybefüggő gránit, a másik oldala a fenti világhoz hasonló, megmunkált, habarcs nélküli kő.
Kétezerháromszáztizenöt lépcsőfokot tettünk meg a kanyargó alagútban. Megszámoltam! Nem beszélgettünk, óvatosan ereszkedtünk lépésről-lépésre, a lámpával pedig igyekeztem úgy világítani, hogy Ed is lásson valamit. Időnként hátranyúltam, összeérintettük a kezünket hogy minden rendben, pedig az egyetlen biztos pontot a jóval előttünk, a sötétben haladó aggastyán botjának koppanása jelentette.
Az utolsó fokok után, egy hasonló fülkében, mint odafent, végre újból vízszintes helyzetbe kerültünk, és kifújhattuk magunkat. Razalkhaima megvárt bennünket, alakjával elzárta a tovább vezető nyílást, és botjára támaszkodva engem bámult. Vizsgálgatott, biztos voltam benne, s bár nem szólalt meg, a vizünket elfogadta.
- Mi van a másik oldalon? – kérdezte néhány korty után Edina, akinek már majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság.
Razalkhaima félrehúzódott, és így nekem adatott meg a megtiszteltetés, én léptem át elsőként a díszítések nélküli kőoszlopok között. Ki tudja, milyen régóta az első ember, és a látványtól földbe gyökerezett a lábam. Edina a szája elé kapta a kezét, Razalkhaima vonásait nem láttam!
Egy nem túl széles folyosón álltunk. Egy nagyon különleges folyosón! Három méter széles, harminc, vagy tán annál is hosszabb, a hegyből sebészi pontossággal kimetszett folyosón. S amitől leesett az állam, az illesztési vonalak nélküli falakon mindenfelé színes festmények díszelegtek! Régi inka festések!
- Ez csodálatos! – suttogta Edina megbabonázva, és ahogy Razalkhaimára néztem, az öreg széttárta kezeit, mutatva, nézzetek!
A festmények a lámpa fényében hihetetlen eleven színekben égtek, mintha csak most alkották volna őket. Fantasztikusak voltak, egyszerűen nem találtam rá szavakat. Csak álltam a folyosón, bámultam a képeket, és a lelkemet valami megmagyarázhatatlan békesség töltötte meg. Mintha világéletemben erre az élményre vágytam volna! Itt volt előttem Tawantinsuju, az Inka Birodalom története!
Az alkotók, Edina több különböző stílust különített el, csodálatos színekkel ábrázolták Viracocha Istent, az ő leszármazottait, a Nap Gyermekeit, az Inka Királyokat, és az ő cselekedeteiket. A festők aprólékos munkával mutatták be, ahogy a kecsua nemzettséghez tartozó inkák egyesítik a törzseket, ahogy meghódítják a környező területeket, és felépítik csodálatos városaikat. Ahogy a nehezen megművelhető termőföldek mellett teraszokat alakítanak ki az Andok lejtőin. Itt voltak előttünk színekbe öntve a szent ünnepeik, az örömeik, bánataik, és hátborzongató részletességgel illusztrálták az emberáldozatokat is.
A festmények, akár az idő, ügyesen egymásba folytak, az egymást követő Inka Királyok neveivel fémjelzett időszakok, mintegy panorámakép, úgy simultak a falakra.
- Nézd, mutatta hirtelen Edina Pacsakutek Yupankit, a hadvezért és nekem megdobbant a szívem. A nagy király jobb kezénél, mintegy az ő szárnyai alatt, ott épült a "Titokzatos Város", aminek a homályba veszett a neve, és ma mindenki csak a város feletti csúcsról hívja így, Machu Picchu! Még nem volt készen, még csak néhány épület állt a hegytetőn. Emberek serege sürgölődött a sziklák között, és ahogy érdeklődve közelebb hajoltam a képhez, a király takarásában észrevettem egy Fontos Embert!
- Honnan tudod, hogy az? - kérdezte Edina, amikor megmutattam neki is az alakot.
- A nyakában egyértelműen olyan lánc díszeleg, mint a mi indiánunknak. S ha a művész a tökéletességre törekedett, vettem kölcsön Ed szemüvegét, meg is tudom mondani, ki ez az ember. Rishi Quachyna! - betűztem ki közelebb hajolva a nevet, és ahogy hangosan kimondtam, Razalkhaima koppantott a botjával.
Talán nem is figyelemfelkeltésnek szánta a mozdulatot, de idelent a csendben minden neszt felerősítettek a falak. Lassan az öreg inka felé fordítottam a lámpámat, és Razalkhaima eddig tökéletesen érzéketlen arca megváltozott. A bőre kipirult, az orrcimpája alig láthatóan remegett. A név kifejezetten dühös indulatot ébresztett benne.
- Rishi Quachyna! - ismételtem meg újra, Razalkhaima felém lépett és az elemlámpát tartó kezemet lassan a folyosó vége felé irányította. Az érintéstől váratlanul hideg futott végig a hátamon!
A folyosó végéig még nem jutottunk el a "történet olvasásával", tán mert annyira lenyűgözött a képek gazdagsága, hogy minden részeltét ki akartuk élvezni, ám a Fontos Ember nevének említése sürgető reakciót váltott ki az aggastyánból. Ahogy azonban a fénycsóva végigfutott a falon, Ed megragadta a karomat.
- Ezek kik? - kérdezte, és a hangjában furcsa árnyalatot fedeztem fel. Felnéztem a képre, ahol Huayna Capak szeme felügyelte a korát, s mellette álltak fiai, Huascar és Atahualpa. Edina jól ismerte őket, elsőre nem is értettem a kérdését, mire odalépett a festmény mellé, és a fiúk takarásában álló két alakra mutatott. Két Fontos Emberre!
- Ez nem lehet! - néztem az aggastyánra, majd újra a képre, és bennem is megmozdult valami. A két későbbi király mögött Quachyna és Razalkhaima állt!
- Mi van itt még? - fordítottam tovább izgalomtól remegő kézzel a lámpát, és szembetalálkoztam az Inka Birodalom bukásával! És nem mellékesen a folyosó végével, egy áldozati kőoltárral, de a kijárattal nem!
Az inkára néztem. Razalkhaima lassan felegyenesedett, hátáról lecsúszott a színes takaró, furcsamód, most magasabbnak láttam, mint a híd előtti gomolygó ködben! Mintha az idő hirtelen levette volna vállairól a rárakott éveket, az aggastyán korábban fakó szemei pedig tűzzel teltek meg!
- Qi kawashu mjkuna qjaipu chantu pakuq qapwshyku! - mondta hangosan és felém nézett.
- Szólt hozzám a ködből, fénye a lelkeimig ért! - fordítottam az ősi kecsuát, és tudtam, honnan idéz Razalkhaima. Az emberáldozatokat ajánlották fel annak idején ilyen szavakkal Virachocának!
Edinát lassan magam mögé toltam, erősebben markoltam meg a hosszú és súlyos elemlámpát. Razalkhaima pedig még lassabban egy hosszú és díszes obszidián kést vett elő.
még egyszer folytatom