A kulcs
Első rész
Aguas Calientes pontosan olyan volt, mint amilyennek az útikönyvek leírták. A Machu Picchu előszobájaként is emlegetett falu nyüzsgött a világ minden pontjáról idelátogató turistáktól. Egy nagy, színes árapály volt az egész. Ahol jönnek, mennek az emberek, s miközben Aguas Calientes mindent megtesz azért, hogy kiszolgálja az embertömeg igényeit, a „Öreg Csúcs” szelleme észrevétlenül elsuhan mellettük.
Mi már a harmadik hetünket töltöttük a faluban. Több tucatszor másztuk meg a Machu Picchu kacskaringós szerpentinjét. Több részletben bejártuk a város minden zugát, minden terét, vékony utcácskáját, de mégsem tudtunk betelni vele. Valami megfoghatatlan érzés húzott állandóan vissza, a hézagmentesen rakott kövek alkotta romvárosba.
Esténként kiülve a szálloda teraszára egy ízletes vacsora és egy üveg kellemes vörösbor mellett megbeszéltük Edinával a látottakat. Az Urumaba folyó zúgásával a háttérben, gondolatban újra ott barangoltunk a titokzatos falak árnyékában, a keskeny sikátorok különlegesen faragott kövei között. S minden beszélgetés végén rá kellett döbbennünk, hogy még mindig nem láttunk, nem éreztünk mindent, amit ez a hely nyújtani tudott volna, és másnap új felfedező útra kell indulunk.
A csoport, amivel ideérkeztünk, már régen otthon volt Magyarországon, mutogatták a fényképeiket a Machu Picchuról, vagy dicsekedtek az indiánoktól vásárolt színes csecsebecséikkel. Mi itt ragadtunk.
A vonzódásom ehhez a helyhez olyan volt, mint egy végzetes szerelem. Húsz évesen, egyik pillanatról a másikra lobbant fel a tüze, elsodort, hatalmába kerített, és többé nem eresztett. Attól a naptól kezdve minden fellelhető anyagot előkerítettem, elolvastam a Machu Picchuról, és azt kívántam a sorsomtól, hogy egyszer eljuthassak ide.
A kutatómunka során, a Széchenyi Könyvtárban találkoztam Edinával, akit megérintett a rajongásom ez után a város után. Azóta is vallom, hogy a találkozásunk nem lehetett a véletlen műve! Edina érkezésével ugyanis megváltoztak a dolgok.
Együtt újabb nyitott, és nagyon fontos ablakokat fedeztünk fel a Machu Picchu rejtelmeinek kőfalán, nem is értettem, korábban miért nem találtam rá ezekre.
Eddig csak a szűkös megélhetést biztosító vállalkozásom váratlanul olyan eredményeket kezdett produkálni, amiből megvalósíthattuk régen dédelgetett álmunkat. Itt voltunk a Machu Picchun, és maradhattunk, amíg minden vágyunkat ki nem elégítettük…
Mint mindig, aznap is hajnal után indultunk útnak. A szerpentinen ilyenkor még nincsen tömeg, a turisták csak később rohamozzák meg a romvárost. Hátizsákunkban enni, innivaló, fényképezőgép, távcső, elemlámpa, a szeszélyes időjárás miatt esőkabát és meleg holmi.
Elhagyva az éledező Aguas Calientest, a sebesen zúgó Urubamba mellett gyalogosan vágtunk neki az útnak. Szemerkélt az eső, felhők takarták el a hegyet, s a helyzet akkor sem változott, amikor átkeltünk a folyó fölött, és nekiindultunk a Hiram Bingham szerpentinnek. Jó erőben voltunk mind a ketten, s bár néhol elég meredekek voltak a lépcsők, a táj kárpótolt mindenért! Az ébredő dzsungel, a kopott „napút” kövei, a tekergő pára, a ritka levegő, mind-mind beleivódott a lelkünkbe.
A függőhídnál kifújtuk magunkat. Ittunk néhány kortyot, és felpillantottam a ködbevesző városba vezető lépcsősorra. Súgni szerettem volna valamit Edinának, amikor a fák homályos árnyékában egy nagyon öreg indiánt pillantottam meg. Némán állt a köveknek támaszkodva, testét, mint óriás ködkígyó, körülölelte a hegyen keringő pára. Arcát ezer, és ezer ránc szántotta, hosszú, szürke haja egyetlen varkocsba fonva omlott színes ponchójára, és tartása, hajlott kora ellenére is büszke őseire emlékeztetett.
- Ma nem jó a hegy, mondta valami furcsa, mégis olyan ismerős nyelven, és göcsörtös mutatóujjával a lépcsősor felé bökött.
Az ösvényen teremtett lélek sem járt, közel s távol mi hárman voltunk csak. Meg a hajnali dzsungel, és a gomolygó pára. Lassan az öreg indiánra néztem, és ugyan azon az ősi kecsua nyelven, amivel meglepett bennünket, válaszoltam.
- A hegy jó ahhoz, aki jó a hegyhez!
A levegő hirtelen megdermedt körülöttünk! Gyengén bár, de beszélem a mai kecsuát, a kutatások között ragadt rám, de a kimondott szavak nem agyam „információs tárolójából”, valahonnan a lelkemből törtek a felszínre. Mint egy jelszóra adott, bekódolt válasz!
A gomolygó ködben az öreg indián lassan kiegyenesedett, most nem látszott olyan megtörtnek, mint az imént. Tett egy lépést felém, alakját követte a köd, mintha abból képződött volna, s ráncos kezeivel előrenyúlva megérintette az enyémet. A mozdulattól a vállára vetett színes takaró résnyire szétnyílt, s egy nagyon vékony lánc villant meg a szűrt fényben. Egy mesterien csomózott, vékony fémlánc!
- Inka Qhapaq! – suttogtam döbbenten, és meghajtottam a fejem.
- Mi történik itt, kérdezte a néhány méterre álló Edina szintén suttogva, mert megérezte, hogy ez nem csak egy egyszerű milyen az idő, kérdés- felelek volt.
Az öreg indián kutató szemekkel még közelebb lépett, a kezemet el nem engedte. Hagyta, hogy ponchója teljesen szétnyíljon a mellén, és valóban ott volt a nyakában a quipu, az inkák csomóírása. A benne rejtett üzenetet azonban nem vékony fonal, hanem egy fantasztikusan finom, művészien kidolgozott lánc hordozta. Egy külső szemlélő tán indián souvenir hihette volna, még csak nem is arany, ám ahogy átfutott a csomókon a szemem, én azt is tudtam, ki áll velem szemben!
- Risuju Razalkhaima! – suttogtam és még egyszer fejet hajtottam előtte.
Az aggastyán közelről, és lassan végigmért a szemeivel. Éreztem, ahogy a pillantásával behatol a lelkembe. Nem volt ellenséges, nem akart bántani, de én mozdulni sem tudtam. Csak álltunk a gomolygó ködben, egy furcsa pillanatfelvétel, az indián szemei pedig kikutattak tetőtől-talpig. Huh!
- Gyertek velem, szólalt meg néhány perc múlva Risuju Razalkhaima, aztán előbb Edre, majd a kopott kőlépcsőkre mutatott.
- Mi történt? – szorította meg Edina türelmetlenül a kezem. – Honnan beszéled ezt a nyelvet? És ki ez az ember?
- Az öregember nyakában függő lánc azt jelzi, hogy ő az inka hierarchiában egy nagyon Fontos Ember, Inka Qhapaq. A nevét az üzenettel együtt belecsomózták a láncba: Risuju Razalkhaima. A quipujában hordott üzenetet akarja megmutatni nekünk, válaszoltam, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna.
- És te honnan tudod ezeket? – nézett rám komolyan Edina, de a szememből nem olvashatta ki azt, amit én sem tudtam.
Követtük az öreg indiánt, ahogy kapaszkodott felfelé a meredek kőlépcsőkön. Nem állt meg, nem nézett hátra. A nyomában átvágtunk a Naptemplom felé, most még teremtett lélek sem volt a romvárosban. Több tucatszor jártunk már erre, az elmúlt hetekben mindent megnéztünk, amit csak tudtunk, és az igazat megvallva, fogalmam sem volt arról, mit akar mutatni nekünk Razalkhaima.
A Torreonba, a Nap Templomába lépe az inka megállt, lassan ránk nézett. Az volt az érzésem, hogy még egyszer meg akart győződni arról, hogy amit tesz, azt valóban jól teszi-e, aztán lassan odalépett a templom falához. Kezeit az évszázadokkal ezelőtt rakott kövekre rakta, és amit látszólag ember meg nem mozdíthatott soha, Razalkhaima elmozdította!
Egy óriási kőtömb húzódott félre lassan és nehézkesen, a nyomában keskeny üreg nyílt, s lépcsők vezettek a mélybe. Halk sziszegés hallatszott, a nyomás kiegyenlítődött, és dohos szag csapott az orrunkba. A gránitkockát nagyon, nagyon régen nem mozdították el a helyéről!
- Karunchanchik! Menjünk! – mondta eltökélten az öreg indián, és bebújt előttünk a nyílásba.
Összenéztünk Edinával. Sokatmondó pillantás volt, amolyan mindegy, mit találunk, de tudnunk kell, van-e ott valami! Elővettem az elemlámpát a zsákból, megcsókoltam a lányt, és Razalkhaima után mi is beléptünk a járatba.