Boér Péter uramnak szeretettel
Kis állathatározó
Az Úr 885. esztendejében, vagy talán néhány órával később, a hazai berkekben tán kevéssé ismert, ám annál sikeresebb magyar vadásznő, Monori Nóra, magyarosítva csak Mo Nóra, az évi szokásos kalandozó körútjára indult néhány tucat barátjával a kontinensre. Velük tartott a hölgy tíz év körüli fia is, Árgus, aki kora ellenére már akkor remekül ülte meg a lovat, jól bánt a fegyverével is, bár nem volt még nyilas.
A kontinensi kaland remekül indult. Nóri asszony és kísérete remekül elszórakozott az ismeretlen terepen, azonban a harmadik napon délben, a csapat l.t.vedt. Senki sem esett pánikba a lováról, bár órák óta nem láttak lakott települést, de abban az időben ez még nem volt szokatlan.
Nóri asszony és barátai egymás után léptettek a félhomályban, az évszázados fák sűrű árnyékot vetettek a talajra. Az ágak között alig szűrődött át a napfény, s az erdő fölött játszadozó szél különleges alakzatokat formált a lombkoronában.
A kis Árgus rendületlenül haladt a társaság mögött, és kíváncsi szemekkel bámészkodott. Egyszerre csak egy furcsa állat árnyéka siklott el közvetlenül felette. Árgus szemeivel követte a jelenséget, bár első pillanatban csak a nap játékának tulajdonította a dolgot. De nem!
Az állatka, vagy egy másik újra átugrott fölötte, vöröses bundájában, hosszú, bozontos farkával gyorsan felszaladt egy fára, és eltűnt.
- Nézzétek, kiáltotta a fiúcska, ott egy érdekes állat!
A menet megállt. És valóban, egy eddig még nem látott valami szaladt át felettük. A felnőttek kíváncsiságát azonban kielégítette az egyszeri látvány, és mivel nem barátságos területen haladtak keresztül, ujjukat a szájuk elé téve figyelmeztették Árgust, nem kiabáljon. A kisfiú azonban nem tudott parancsolni felfedezőösztönének, és valahányszor egy állatkát pillantott meg a lombok között, felkiáltott.
- Ott is egy!
- Ott is egy!
A felnőttek, közöttük a csapat vezetője, Mo Nóri is, tűrtek egy darabig, pisszegtek, összehúzott szemöldökkel néztek a kis Árgusra, aztán betelt a pohár! Anyja indulatosan hátraugratott lovával, és a fiára förmedt.
- Kis Mo kuss!
Tette annyira váratlan volt, és a harcosok körében kissé mulatságos is, hogy mindannyian felnevettek. A feszültség feloldódott, anyja és fia azonnal kibékültek, ám az eset annyira beleivódott a társaság agyába, hogy amikor legközelebb látták az állatkát, mindannyian csak egymásra néztek, és a kis mo kuss mondatra gondoltak.
A kaland végén Mo Nóri elmesélte vezérének a történteket, ám fiára gondolva kismokussnak nevezte el az állatkát. A kalandozások korában még nagyon sokszor találkoztak az aranyos kis rágcsálóval, a név megmaradt, ám az idő teltével Árgus is felnőtt. A legenda pedig követve az idő szavát, és a felnőtté vált egykori kalandozó iránti tiszteletből, elhagyta a kis jelzőt a megnevezésből. Sőt, hogy tintát is spóroljanak a barátok, még a dupla "s" is szimplásodott mokusra.
De a kiírt tintamennyiséget mindenképpen el kellett fogyasztani, és kapott egy ékezetet a szó: mókus....