ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

A kertben ülünk Apámmal.
Délután van, már nem akkora hőség, hogy a hűvös házba kéne menekülni.
Július méregzöldre festi a kertet, ezüstre a mögötte lévő fiatal nyárfaerdőt.
Harminc vagyok, elég érett ahhoz, hogy megőrizzem ennek az estének az emlékét.

Van egy öntöttvas kertibútorunk, fehérre festve. Annál üldögélünk.
Beszélgetünk, borozgatunk.
Ez határozza meg a délutánt és az, hogy ketten vagyunk.
Az óriás csavaros fűz nem von minket egynemű árnyékba, hanem folytonosan mozgó
fény-játékot játszik Apa kigombolt ingén, s arcomon.

Minden hibátlan, s évek múltán még inkább annak érzem.

Hűvös, száraz fehérbort hozok bentről.
(Régen volt egy pincénk. Százötven éves, vastag falú vályogpince. Nyolcvankettőben vette apám, húsz éves voltam, amikor eladta.
Megszerettem a bort. A borral a hűvös földet iszod, a nyár melegét érzed; színe teltarany,
mint az arany középút és bölcs, mint az elmúlás.)

A nap lomhán száguld és izzik felettünk.
Írókról és költőkről beszélgetünk. Nem. Nem is beszélgetünk, hanem inkább kicsit részegen kérkedünk szent hitünkkel ilyenformán:
Tolsztoj a humanista, vagy Böll? Tökmindegy. Az biztos, hogy rokonok voltak.
A jó regény realista, ez nem is kérdés, de mégis milyen? Naturalista, mint a Tisztes úriház, vagy romantikus, mint az Anna Karenina, kibe reménytelen szerelmes vagyok?
Ki volt az Ős kaján? Tudom, hogy tudod. Én is tudom. Engem az érdekel, Ady mit gondolt.
Ezt hétszentség, hogy megkérdezném Tőle. De előbb innék vele egy kicsit.
Vagy inkább József Attilával egy füstös kávéházban, már, ha engedné, hogy leüljek mellé.
Faludy szerint utálta, ha írás közben zavarták. Mondd, hogy lehet, hogy a Tiszta Szívvelt, ezt a húszéves kölyök egyszerű versét harminc év alatt sem bírtam igazán felfogni?
Fiam, én elmúltam hatvan, de még most is tépi a szívem.

Így és ehhez hasonlóan játszunk az irodalommal, mert azzal nehéz mellélőni. Mindkettőnket érdekel (én akkoriban verseket írtam). Bemegyek a házba és kihozom Aranyt, József Attilát és Adyt. Kosztolányit is vinném, de tudom, hogy Apa nem szereti annyira. Nem most akarom meggyőzni az ellenkezőjéről.

Arannyal kezdi. Mindig Arannyal. Kívülről tudja a Toldit és a Toldi Estéjét.
A balladák bal keze kisujjában vannak.
Szaval, s én Vörös Rébéket látom a lemenő napban.
Iszunk.
Adyval folytatja, persze fejből, kigombolt inge már bíbor palást, s szent korcsma a terasz.
Folyik a bor és egyre hangosabbak vagyunk.
A kert már sötét és zúg mögötte a nyárfás.
A kertiasztalon olcsó mécsesek égnek.
Vacsora helyett cigarettát eszünk és kiröhögjük a halált.

***

Tökéletes este volt, s mint az aranyfényű években, kócos boldogságban érlelt óbor, egyre
inkább azzá válik és csillog a penészes, hűvös pince-félhomályban.