Befejezés
Egy poros, sötét és áporodott levegőjű helyiségben bukkantunk fel. Kezemmel odébb kellett toljak néhány dolgot, hogy Anna is ki tudjon bújni az átjáróból, és amikor már teljesen itt volt velem, az „odaát” derengése megszűnt. Kedvesem még mindig szorította a kezemet, a világ minden kincséért el nem engedte volna.
Óvatosan, nehogy elveszítsem a kontaktot, körbetapogatóztam. Székek, asztalok hevertek közvetlen mellettünk. Látni szinte semmit sem láttam a sűrű homályban, de a tényből, hogy a kép is itt van, arra következtettem, valami raktárféleségben voltunk. A porból, és a levegő állapotából ítélve nagyon régen nem járt erre senki. A magasban ablakok sziluettje látszott, halvány fény szűrődött át rajtuk, talán a hold volt az, de a koszos üvegeken keresztül éppen csak meg tudta festeni a homályt.
– Gyere ide, csusszantam le a fal mellé, és az ölembe ültettem Annát. – Meg kell várnunk, amíg felkel a nap, emeltem fel gyengéden a fejét. A gyér fényben is látszott a szeme csillogása, de már nem a félelemtől, hanem a kíváncsiságtól!
- Te most az én világomba érkeztél, kezdtem, és megszorítottam a kezét. Aztán lassan, egyszerű szavakkal elmeséltem neki az egész történetemet. Kezdve a munkámmal, a képpel, az átjáróval, s óvatosabban folytatva a párhuzamos világokról általam sejtett dolgokkal.
Anna nem rémüldözött, nem ugrott fel, mintha én a sátán követe lennék. Lélegzése egyenletes maradt, bár szíve kicsit jobban vert izgatottságában. Amikor a végén megkérdeztem, értette-e a történetet, csak megcsókolt, és a legnagyobb természetességgel igent mondott.
- Néhány esztendeje, apám szobájában megláttam egy könyvet. Furcsa könyv volt, furcsa képek voltak benne, nem olyanok, mint amiket a szerzetesek szoktak hetekig másolni. Apámtól nem mertem magyarázatot kérni, ezért felkerestem Robert Doughterry atyát, aki a tanítóm volt.
- Robert Doughterryt?! – kiáltottam fel önkéntelenül is, és megszorítottam Anna kezét. Doughterry könyvét használtam fel annak idején háttér információim gyűjtésekor.
- És a tanítód miket mondott neked? – higgadtam le, hiszen az egyezés csakis a véletlen műve lehetett.
- Az időről mesélt nekem, gondolkodott el Anna. A jelenről, a múltról, a jövőről. Egy alkalommal pedig azt állította, léteznek körülöttünk másik világok is. Olyanok, mint a miénk, de van, ahol lassabban, s van, ahol gyorsabban múlik az idő. Megkérdeztem, át tudunk-e menni egyik világból a másikba.
- Erre ő mit válaszolt? – most én voltam kíváncsi.
- Robert atya azt mondta erre, igen, ezek a világok szoros kapcsolatban vannak egymással, vannak átjárók, de minden világban szigorú törvények uralják az időt.
- Nethez kell jutnom, suttogtam a sötétbe, s ahogy körülnéztem, már nem is volt olyan sötét. Odakint hajnalodott, s idebent megfakult a homály.
Tőlünk néhány lépésnyire egy kétszárnyú ajtó körvonalait fedeztem fel, amit fél perccel később ki is nyitottam. Vagy rúgtam, mindegy, az volt a lényeg, hogy kint voltunk. A folyosó végén irodát találtunk, ez már sokkal tisztább volt, mint a raktár, és ahogy benyitottam, a sarokban egy komputer monitora nézett velem farkasszemet. Anna még mindig nem engedte el a kezem, és érdeklődve figyelte minden mozdulatomat.
Bekapcsoltam a számítógépet, az életre is kelt, és ahogy kivilágosodott a monitor, meglepődtem.
- 2017 május 1. – suttogtam.
- Ez mit jelent? – kérdezte Anna.
- Azt kedves, mosolyogtam szívem hölgyére, hogy amíg a te korodban egy esztendő telik el, addig az én világomban öt.
- Ahogyan Robert atya mondta.
- Pontosan, de nézd csak, kerestem rá a neten Robert Doughterry nevére, és a könyvre, amiből korábban már olvastam részleteket. Fénykép is volt az adatok mellett, és Anna izgatottan szorította meg a kezem.
- Ez ő, suttogta, csak idősebb kiadásban.
Rákattintottam a könyvre, Anna korának könyvére, és olyan gyorsan faltam a betűket, mintha egy egyetemi vizsgára készülnék az utolsó napon.
- Nézd, mutattam, itt ír a katedrális építéséről, és itt… hirtelen megtorpantam. – Ezt nem értem. Én azt olvastam korábban, hogy a katedrális, az elkészülte után három évvel összedőlt. Harminckilenc ember lelte a romok alatt a halálát. Ezért erősítettük meg Gáborral az épületet támívekkel, hogy elbírja a tetőszerkezet súlyát.
- Most pedig azt írja Robert atya, hogy egy heves földrengés pusztította el a katedrálist, és annak környékét. A természeti katasztrófa nagyszámú áldozatot szedett, olvastam, elpusztította Raleight, és Rulham várát.
- De hisz az utóbbi apámé, kapta Anna a szája elé a kezét. – Vissza kell mennünk, hogy figyelmeztessük az embereket!
- Várj, várj, csitítottam Annát, és a könyv szerzőjének a neve mellett csak most vettem észre, hogy nincsen halálozási évszám. Tehát Robert Doughterry még él! Mégpedig Bécsben…
Ekkor éreztem meg a füstszagot. Amikor Anna kiejtette a vissza szócskát, legszívesebben én is rohantam volna, hogy figyelmeztessem Gábort, a falut, de a füst nem jelentett jót. Odafutottam a raktárajtóhoz, amit alig egy órája törtem fel, és a raktár már lángokban állt! Nem értettem!
- Mennünk kell, siettem vissza Annához, és a falon, egy üveges szekrényben, a raktárak kulcsai között egy motor slusszkulcsát pillantottam meg. Odakint megtaláltuk a motort is, utólag összerakva a képet, a személyzet egyik tagjáé lehetett. S ahogy kitoltam a Hondát a fedett parkolóból, megtaláltam az épület funkciójára magyarázatot adó táblát is. Korábbi munkahelyem felszámolásra került, és itt tárolták, ami belőle megmaradt. Csak legyintettem, már nem érdekelt a cég, és a motorral elszáguldottunk nyugat felé.
- Milyen gyors ez a furcsa ló, kiabálta Anna, aki először nem érette, miért kell felvennie a sisakot, mikor ő nem is lovag. Aranyos volt a drága, de a Bécs felé vezető úton már nem kérdezett semmit, csak félénken bámulta a minket körülvevő „csodákat”.
Kalandos úton jutottunk el Bécsbe, a Pécshez közeli telephelyről. Ameddig kitartott a benzin, hajtottam a motort, aztán stoppoltunk. Egy fiatal pár vett fel bennünket, akik először elég furcsán néztek ránk a ruháink miatt, sőt, Annát valahogy pakisztáni menekültnek nézték. Aztán összebarátkoztunk, még a bécsi címre is elvittek bennünket, amit a srác mobiljáról néztünk ki.
Robert Doughterry nem volt otthon, de hogy jó helyen jártunk, azt bizonyította a névtábla a villa kapuján. Vártunk, s közben Anna milliónyi kérdésére válaszoltam, aki láthatóan fel volt dobódva a környezettől.
- Tetszik nekem a világotok, bújt oda hozzám. Annyi csodát láttam. Robert atya elmondásai alapján megpróbáltam ugyan elképzelni egy másik világot, de ez…
- Megérkezett, álltam fel izgatottan a padról, Annába fojtva a szót. A kovácsoltvas kapu automatikusan kinyílt, amikor egy autó bukkant fel, én pedig igyekeztem felhívni magunkra a figyelmet. Az autó elé álltam, megállásra kényszerítve azt.
Egy szőke óriás szállt ki. Lassú, kimért mozdulatai nem nagyon hagytak kétséget afelől, hogy meg fogom változtatni elképzelésemet, és tovább engedem őket.
- Beszélni szeretnék Herr Doughterryvel, szólaltam meg németül, ám az óriást ez nem nagyon érdekelte. Sejtem, mi lett volna a dolog vége, de ekkor Anna odalépett az óriáshoz, a nevén szólította, mire a zord arc megenyhült. Aztán nyílt az autó másik ajtaja, és egy őszes hajú idős férfi szállt ki belőle.
- Anna! – kiáltotta, és kedvesemet úgy zárta a karjaiba, mintha a lánya lett volna. – Lehetséges ez, drága kis madaram? – forgatta körbe a lányt, és intésére a testőr elengedett.
- Robert atya, nevetett Anna is felszabadultan, megváltva a belépőnket a polihisztor villájába. Végre megfürödhettünk, pihenhettünk egy keveset, és a vacsoránál Robert atya percről percre elmeséltette Annával, mi történt vele, amióta feleségül ment Sír Williamhez.
- Azóta nem láttam az én drága madaramat, fordult felém, és a történetek sorát nekem kellett folytatnom, mint újdonsült barátjának! Mert az lettem.
Igyekeztem kimerítő válaszokat adni házigazdánknak, de a történetembe beleszőttem a kérdéseimet is, amikre mindenképpen szerettem volna válaszokat kapni.
- Nézze fiatal barátom, gondolkodott el a kávéja mellett Robert, megkért, hogy így szólítsam. – Azt tudnia kell, hogy csak keveseknek van lehetőségük, hogy egyik világból átléphessenek a másikba. Ez egy adottság, és átok is egyben.
- Átok? – lepődtem meg.
- Meg fogja érteni. Talán a saját történetéből is. Lássuk hát leegyszerűsítve, ha megengedi, nem mennék bele mindenféle quantum elméletekbe. Amikor maga átlépett a kapun, egyfajta hullámjelenséget generált. Gondoljon a tóba dobott kőre.
- Egyenletesen fut a kő által keltett hullám. – bólintottam.
- Pontosan. Ez a hullám, ha békén hagyják, szépen lassan elül. Ha maga csak megjelenik a múltban, az még nem baj. De ismerve a jövőt, a katedrális megerősítésével újabb hullámot indított el, új kavics került a tóba. És a hullámok összekeverednek, interferencia keletkezik.
- Tehát, ha a katedrális állva marad sok-sok éven át, akkor az olyan anyagi és politikai hatalmat adott volna a gátlástalan fiatal Raleightnek, ami károsan befolyásolta volna a történelmet. Az idő pedig a földrengéssel korrigálta a hibámat.
- Jól látja Attila. Nagy vonalakban igen.
- Tehát akkor, fűztem tovább a gondolatot, és Annára néztem. Rulham grófja, Anna apja, aki maga is „utazó” volt, hibát követett el, amikor feleségül adta lányát Sír Williamhez, aki talán dinasztiát alapíthatott volna.
- Anna apja a barátom volt, komorodott el házigazdánk. Rudolf tele volt ambícióval, tenni akarással, pedig figyelmeztettem a következményekre. Szerencséje is volt, és a semmiből kis birodalmat tudott építeni. Nemesi címet kapott, hatalma lett, de éppen ez az, ami az átok. Szürkének kell maradnunk kedves barátom!
- A földrengés tehát egyszerre több interferenciát is orvosolt, néztem házigazdánk szemébe, aztán elgondolkodtam az én életemről.
- Látom, most értette meg fiatal barátom, mosolyodott el Robert.
- Egy szürke ember leszek, bólogattam, s a felismerés egy rossz másodpercet szült.
- Találkoztam már ezzel a pillantással, ütögette meg a vállamat a férfi. De nézze az érme másik oldalát! Olyan dolgokat láthat, amit más soha. Nem szólhat bele, de láthatja! Lehet az idő krónikása, mint magam, hiszen azzal, hogy elmeséli a történetet, nem avatkozik bele. És gondolja csak el, micsoda gazdagság ez a léleknek, a tudatnak! Milyen felemelő érzés látni a történelmet! Egy ilyen társsal pedig, nézett most Annára, akit az idő talált magának…
- Az összes kincs elhalványul mellette! – csókoltam meg kedvesemet, aki váratlanul kibontakozott az ölelésből.
- Apám kastélya elpusztult nem? – kérdezte izgatottan.
- Sajnálom drága madaram, mondta együtt érzőn Robert.
- De meg vannak még a romjai? Masszív kővár volt, a sziklákra építve, biztosan maradt belőle valami.
- Mit akarsz ezzel? – kérdeztem, nem volt számomra világos Anna izgatottsága.
- Apám épített egy titkos kamrát a vár alatt. Csak közvetlenül az esküvőm napja előtt mutatta meg nekem a befalazott folyosót, ami a rejtekhelyre vezetett. Azt mondta akkor, ha a frigy Sír Williammal nem sikerülne, ez lesz az én örökségem.
- Azt gondolod drága madaram, mosolyodott el Robert, hogy az a kamra még mindig ott lehet?
- Az első kaland? – néztem össze Annával, akinek szinte izzottak zöld szemei. Aztán amikor titokban kibontottuk a kamrát rejtő falat, és megtaláltuk Anna igazi örökségét, egy nagyon gondosan becsomagolt, vékony aranytáblába vésett átjáró térképet, nemcsak Robertnek dobbant meg a szíve. Nekem ugyanúgy, mert előrevetítette, lehet, hogy szürke lesz az életem, de a szürke mellett minden színnek az ezernyi árnyalatát láthatom…