Első rész
Kifejezetten tetszett a vadonatúj névtábla a hangszigetelt ajtón. A csillogó rézlemezre fekete betűkkel gravírozták a nevemet: Fábián Attila főmérnök.
Sok időbe, és még több szívességbe került, hogy ilyen fiatalon megkaphattam ezt az állást. A referenciáim annyira „meggyőzőek” voltak, hogy én lettem ennek a cégnek a legfiatalabb vezető beosztású alkalmazottja.
A beiktatásom tiszteletére rendezett koktélpartin az osztrák tulajdonos, Herr Gmaunendorf széles mosollyal úgy mutatott be új kollégáimnak, mint a jövő reménységét. Mielőtt azonban még elbízhattam volna magam, kijelentette, rögtön a mélyvízbe fogok kerülni. Erre koccintottunk, én pedig vállaltam a kihívást.
Két nap múlva már utaztam is Pécsre, ahol megkaptam az említett táblácskámat. Egy sokemeletes, „sehogysekész” állapotú irodaház építését kellett folytatnom, ami a nem hivatalos keresztségben a Káosz-ház elnevezést kapta. Elődöm ugyanis egy nap nyomtalanul eltűnt! A jelen állás szerint nekem egy hetem volt rá, hogy áttekinthessem az eddigi dokumentációt, és végre újra nekilendüljenek a dolgok. Vagyis itt fogok lakni.
Persze ez az elképzelés nem aratott osztatlan sikert mindenkinél. Párom nem örült a dolgok ilyetén alakulásának, de elfogadtattam vele a tényt, miszerint ez a pozíció komoly anyagi előrelépést jelent nekünk, és végre megvalósíthatjuk titkos vágyainkat.
Az irodám a szomszédos toronyház felső emeletének nyugati oldalát foglalta el, egy csupa üveg, csupa naplemente termet. Innen mindent látni lehetett. A környéket sok-sok kilométerre, az épülő irodaházat, a felvonulási területet, egy távcsővel akár a munkások mozdulatait is.
Körülöttem asztalok, rajtuk kiterítve az összes tervrajz, az ablakok mellett virágok, a „zöld sáv”, és az egyetlen nem üvegfalon, egy kétszer-három méteres festmény, egy képmonstrum. A témája mi lett volna más, mint egy építkezés. Közelebbről, egy középkori katedrális építése. Hm!
Egyenesen fejest ugrottam a mélyvízbe. Az általam felkavart hullámok pedig majdnem átcsaptak a fejem fölött. A káosz, ami az építkezést körülvette, kezdve az előkészítéstől, az alkalmazotti állományon át a beszállítói háttérig, egy kötélhurokra emlékeztetett, amibe én önként és dalolva dugtam bele a nyakam.
A korábbi munkáimnál megszoktam, hogy profik vesznek körül, mindenki érti a dolgát. Ellentétben velük, itt semmi nem úgy ment, ahogyan elvártam volna. Át kellett szerveznem mindent, az alapoktól kezdve.
Húsz órát dolgoztam naponta, embereket rúgtam ki, új szerződéseket kötöttem, személyesen ellenőriztem mindent, és amikor a Káosz-ház, végre kezdte elhagyni neve elől a negatív jelzőt, odafentről az orromra koppintottak: határidő!
Az elmúlt fél év azzal telt el, hogy kikötöztem magam egy jégtörő orrára, és valahányszor nagyobb jégtábla került elénk, csak lehajtottam a fejem, és összetörtem. Most pedig, péntek este tízkor kapok egy emailt, hogy engem tesznek felelőssé, ha nem tudjuk tartani a határidőt. Gratulálok!
Lerogytam a kanapémra, ami az utóbbi időben már az ágyam is volt, de csak az enyém, mert a párom időközben visszalépett a velem való társas kapcsolattól, és fáradtan csodálni kezdtem a festménybeli építkezést. Milyen nyugodtak, gondoltam. Nincsen az az emberfeletti hajtás, nincsen az a mindenáron határidő, kerül, amibe kerül.
Az elkövetkező két hónapban egyre gyakrabban feledkeztem a Boschi részletességgel kidolgozott kép előtt. Ide menekültem az sokadik letolás elől, a magány elől, és egy alkohollal megtámogatott szombat éjjel furcsa dologra figyeltem föl. A képen látható katedrális építése haladt!
Jót röhögtem a saját hülyeségemen, de a nagy „vidámság” után inkább eldugtam a whiskyt. De azért a kisördög lefényképeztette a képet. Aztán a következő szombat éjjel, és a következő lebojszintáshalmaz után előkerestem a maradékot. Félig volt még az üveg, nekem viszont tele a hócipőm, s hogy megtaláljam a köztes utat, megittam mindet. Lerúgtam a cipőmet, a zoknimat, és mezítelen lábbal élveztem a rövidszálú szőnyeg masszírozását.
Ott álltam a kép előtt, próbáltam elmerülni a nyugalomban, és az a bizonyos kisördög elővetette velem a mobilképet. Vagy nem ittam még eleget, vagy tán túl sokat is, de a kép változott! Néhány kőkockával több volt fenn a falakon, mint az egy héttel ezelőtt készült képen!
A párhuzamos világok elmélete nem volt idegen számomra, valamikor középiskolásként foglalkoztam is a témával, és ahogy a képet néztem, mit néztem, centiméterekről fixíroztam, visszaköszönt egy régi szó: átjáró!
Aznap estére nemcsak az üveget tettem le, elegem lett a számlákból, a hétfői nap előkészítéséből, hirtelen elegem lett az egészből. Kétszázvalahány napnyi „rajongás” után előkerülhetett a tarsolyból egy kis gyűlölet is.
Ott hasaltam a szőnyegen, bámultam lefelé a sötétben, ahogy minden nap szoktam, de most nem éreztem semmit. Hidegen hagyott a látvány, ma nem voltam szerelmes az égnek meredő sötét testbe. Aztán érdekes módon ez a szerelem vissza sem jött!
Tettem a dolgom, mint ahogyan odáig minden nap, de közben kiderítettem, melyik építkezést akarta megörökíteni az ismeretlen festő. A legnagyobb elképedésemre, a katedrális valóban megépült, ám alig néhány évvel a felszentelése után, katasztrófát okozva össze is dőlt! Harminckilencen veszítették életüket!
Bezzeg, ha én ott lettem volna, ötlött az agyamba egy unalmas értekezlet alatt, és hirtelen érdekelni kezdett az adott korról minden. Az építési technikák, és technológiák, a szerszámok, és azok készítései, nyersanyagok. Érdekelni kezdtek a környék adottságai, az emberek, a társadalmi és politikai viszonyok, egyszóval minden, amit meg lehetett tudni. Meglepetésemre a net széles tárháza volt ezeknek a tudásoknak, én pedig ittam magamba mindent, akár egy szivacs.
Esténként csak lefeküdtem a kép elé a puha szőnyegre, két állólámpámat a festményre irányítottam, és bámultam a minden részletre kiterjedő körültekintést. Nemcsak rajongóként, szakértő szemmel is alaposan górcső alá vettem az építkezést, annak környékét, vázlatokat készítettem, ötleteket gyűjtöttem, és mindent feljegyeztem egy bőrkötésű noteszbe.
Minden este lefényképeztem a képet, kis galériámból nyomon követhettem a dolgok változását. Néha azon kaptam magam, hogy napközben is a telefonomat nézegetem, ahelyett, hogy az én építkezésemmel foglalkoznék. Az pedig nem ment magától, támogatni kellett, irányítani. A szakmai stáb elégedett volt velem, szerintük a korábbi Káosz-házból mostanra egy komoly épület alakult ki, és ez híven tükrözte felkészültségemet. Ez nagyon jólesett.
A központban azonban máshogy vélekedtek a teljesítményről. Nem számított, hogy milyen állapotban vettem át az irányítást, az sem, hogy az akkori csúszásnak mára már csak a töredéke maradt. Sőt! „Állampolgári bejelentés” érkezett ellenem, miszerint az új szerződéskötéseknél korrumpálódtam. Nevetséges! Ha nem felelt meg a korábbi beszállító a silány anyagaival, más után néztem, s ha csak drágább volt, nem érdekelt.
Nem tulajdonítottam jelentőséget a rágalmaknak, mint ahogyan a központból érkező pletykáknak sem, de azért észrevettem magamon, hogy a dolog kezd kiborítani.
Ingerültté váltam, és ezt a beosztottjaim is észrevették. Pedig soha nem akartam őket megbántani. Az egyik nagyon fontos értekezletről, ahol véletlenül megint szóba került a téma, úgy jöttem ki, hogy majd felrobbantam. De a detonáció előtt, mielőtt még ráfröcsköltem volna minden mérgemet a jelenlevőkre, elszámoltam magamban tízig, és szünetet kértem. Le kellett higgadnom!
Felszaladtam a tetőre, hogy a szélbe kiabáljam a dühömet. Aztán, amikor ezzel megvoltam, már sokkal nyugodtabb lélekkel, leroskadtam a kövekre. Cefetül fújt idefent az áprilisi szél, rángatott, cibált, miközben elővettem a mobilomat, majd felborított. De látni akartam a képeimet! Látni azt a nyugalmat, belemerülni, ringattatni magam. Ám ahogy megnyitottam az utolsó elmentett fájlt, észrevettem valamit. Valamit, amit idáig nem láttam. Vagy, mert nem figyeltem fel rá, vagy, mert nem volt ott!
Hirtelen ötlettől vezérelve leszaladtam az irodámba, és a nagyítóval megvizsgáltam a képet.
Egy kút került oda a bal alsó sarokba! Egy egyszerű kút, kőből. Miért is ne lehetne ott, tettem fel a kérdést, aztán alaposabban szemügyre vettem a vizet húzó férfit. Felém nézett, mintha látna engem, ő is nyugodtan lehetett része a kompozíciónak, még ha korábban nem is volt ott, ám a nagyító alatt mutatott valamit. Tán csak abban keltett gyanút a mozdulat, bennem, aki nap, mint nap tanulmányoztam a képet, más észre sem vette volna az alak karján az automata Breitling órát!
Jobban megnéztem a férfi arcát, és mintha a villám csapott volna belém: ő az elődöm volt!
Alig kaptam levegőt, hápogtam a kép előtt, de a zsigereimben éreztem, üzenni akar nekem. Ösztönösen cselekedtem, mit tudom én, de ahogy megérintettem a kútnál a festményt, az váratlanul magába fogadta az ujjamat.
Az átjáró, suttogtam átszellemülten, és agyamban hirtelen felpörögtek a fogaskerekek. A tartókon sorakozó tervekre néztem, az asztalomon magasodó letolásos papírokra, a várható fenyegetések jutottak eszembe, és az, mi tart még itt ebben a világban. Hiszen már régóta szerelmese voltam annak a képnek, már szinte csak akörül forognak a gondolataim. Itt tartom a zsebemben a mindent tudó bőr noteszt…
A szívem majd kiesett a helyéből, ahogy visszafordultam a kép felé. Behunytam a szemem, nagyot sóhajtottam, aztán lassan előredőltem, egyenesen bele a kútba!
Hirtelen megállt az idő!
Egyik pillanatról a másikra elfolyósodott a tér, mintha egy medencébe merültem volna bele, de nem lettem vizes. Furcsa, lebegő érzés kerített hatalmába, olyan, mint amikor hirtelen megáll a gyorslift. Nem volt kellemetlen, még a gyomrom sem kavarodott fel, aztán az érzékelhetetlen idő újra megindult. Megint tartalmat kapott a tér, szagokat, illatokat, hangokat érzékeltem, sötétet, de ezt már fel tudtam fogni, és váratlanul egy öblös férfihang jutott el a fülemig.
- Kapaszkodj meg a vödörben, lassan felhúzlak!
folytatom…