Halk nesz vagyok,
fagyott csendek fölött merengő
amorf holdárnyék,
az éj füstízével a számban
magába szív a part,
mint köd a lámpafényt.
Suttog a dermedő víz,
még kipárologja elém titkait
a keskeny Duna ág.
Nem mozdulnak a hajók,
köteleiken tél pókja pihen,
s üresen kongó gyomruk
arany búzáról álmodik odalenn.
Elbóbiskolt a rakpart,
alsó kövein a víz utolsó csókja,
benne a fagyott pitypang
néma mementó.
A torony is alszik.
Kopott kék korlátján odafent
jégszakáll függ,
s a repedt deszkák reccsenve álmodnak.
Csak lelkem lép rájuk
mint óvatos téli álmodozó,
s a tiszta ég csillagfürtjeibe
fonva sóhajujjaim,
egyre várlak…