Hajnali fél kettő. Már meg sem kell néznie mobiltelefonját. Jó ideje, szinte óramű pontossággal, ilyenkor ébred először álmából. Aztán óránként. Hatig. Pedig éjfél előtt sosem kerül ágyba mostanság. Azelőtt bezzeg úgy tudott aludni, hogy megszólalhatott volna egyszerre az utca összes vekkere, arra sem ébred fel. De ez már a múlt.
Még félig csukott szemmel végigtapogatja párnáját, majd a párna alatt keresgél. A mobil után kutat. Kíváncsi, ma hány perc a fáziseltolódás. Végre megakad a keze benne. Kinyitja szemét, ügyetlenül nyomkodja a gombokat. A francba! Már megint összekeverte az előző telefonjával, ezen teljesen másként működik minden. Felkapcsolja az éjjeliszekrényen álló olvasólámpát. Először az angyalkát látja meg. Szárnyai akkorák, mint a tenyere. Egy kedves ismerősétől kapta, akkor még nem is sejtette, milyen sokszor fogja kézbe venni. Simogatni, dédelgetni, szeretgetni. Mert az angyalok megérdemlik ezt. S ő mindig kéznél van, nem úgy, mint a másik, az Igazi. Így rázúdítja összes szeretetét. Az angyalkán kívül néhány könyv hever a szekrényen, s környékén a padló is könyvekkel tele. Kezébe veszi az egyiket. Azt, amit Tőle kapott. Beleolvas. Csak úgy, találomra. Sírni kezd. Mostanában már ritkábban tesz ilyet, ami azt jelenti, nem minden nap. Lekapcsolja a villanyt, kispárnáját magához öleli, úgy zokog. Arra gondol, nem veszítene semmit, ha többé nem ébredne fel, hisz már elveszített Mindent.
Jót tesz a sírás. Ilyenkor jobban tud aludni. Csak fél négykor ébred fel legközelebb. Aztán hatkor. Hat tízkor megszólal a telefon ébresztője is. Biztos, ami biztos…