Halkuló tücsökhegedű
Szomorún rázza
üstökét a ősz,
s mint rózsafüzérek
gyöngyei
peregve hullnak
Isten ölébe
kincsei.
Ha fú, ha esik,
mindegy már...
Sötétedés előtt
még egy napfürdőt vesz,
felvarrja mélyülő
ráncait a táj.
Szívkamrámból
kisöpörtem
a mézillatú tavaszt,
árvalányhajon
függő szerelmet,
de koszorúja köré
lopódzott a napsugár,
s a kandallómeleg éjszakák
visszahozzák a
májusokat.
Lelkünkben
megtér az emlék,
napfényt morzsol
a lehullt levél,
színes takaró
a csend szőnyegén.
Kopasz faágakra
dér nehezül,
dombok alján
halkuló tücsökhegedű.
Saját fotó: Magányosan
- D. Bencze Erzsébet alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges