Sóhajod még lebegett a fák szűrte fényben
– akár drága szivarok illatos füstje –
szíved a legszebb dobbanását küldte értem,
s boldogan borzongott bele az enyémbe.
Nem mozdultunk, és velünk pihegett az idő
– elalélt a nyár csillagos, langyos csendje –
és jó volt élni, most nem számított a jövő,
a gondok gömbje elgurult valamerre.
Néztelek, s a látványhoz nem illettek szavak
– csak csendben csodáltam szépséged birtokát –
a Hold próbált átlesni a parti fák alatt,
s bár kevéssel, de elszámította magát.
Megopálosodott a mélykék éji pompa
– ahogy vedlő kígyó veszti szeme fényét –
s míg új árnyalat kúszott fel a horizontra,
a távozót, útján csillagok kísérték.
Felrezzentél, veled rezzentek a platánok
– meghasadt a teraszt fedő sötét selyem –
s míg az ágak közt szellőmadár cikázott
a képet szívembe karcolta a szemem:
hátadat hajnalujjak simították lágyan
– tested ívét narancsecsettel követve –
varázslat volt, ahogy az árnyak vadonában
aktodat alkotta meg a napfelkelte