Péntek volt, 2010. július. Kánikula.
A légkondicionálók becsülettel küzdöttek a hőség ellen. Míg odakint szó szerint olvadt az aszfalt, idebent a múzeumban kellemes hőmérséklet uralkodott. A rossznyelvek szerint, akinek volt egy csepp esze, az hétvégére elmenekült a fővárosból. Nos, agyi képességeim felől megoszlottak a vélemények, viszont a munkahelyi hierarchiában betöltött pozícióm nem ruházott fel annak lehetőségével, hogy én is máshol lehessek. Talán nem is akartam.
A balatoni ember-leves nélkülem is rossz ízű, pláne napolajjal. Az égető nap és én pedig nem vagyunk jó barátok, még x-faktorral sem. Meg különben is. Itt kellemes hűvös a levegő, a poharam falán csábítóan gyöngyöznek a páracseppek, és a jégkockák csendülése zene füleimnek. Az már csak hab a tortán, hogy a jelenlegi munkámat kifejezetten szeretem!
Friss bölcsészként, elhunyt híres, és/vagy hírhedt emberek levelezéseit, irodalmi „munkásságát” kutatom a hozzánk behozott paksamétákban. A hagyatékokat olvasva, szó szerint beletúrhatok a „történelembe”, még ha ezek az iratok nem váltották, és nem is fogják megváltani a világot. Ellenben néhol nagyon is érdekesek.
Például a mostani dobozt, a korábban bárói címmel büszkélkedő Kalácsy család bocsátotta rendelkezésünkre a nagyapa, Kalácsy Aurél elhunyta után. A báró úr kiterjedt levelezést folytatott a háború előtti és utáni politikai elit néhány jeles képviselőjével, és a kor számos szépasszonyával egyszerre. Kalácsy úr levelei már az első pillanatban elnyerték tetszésemet, nagyszerű stílusukkal ajtót nyitottak az adott korra. Szerelmes indíttatású írásai, versei pedig egy igazi úriember szívébe engedtek bepillantást.
Talán ezért is volt furcsa, amikor délután, a még mindig illatos levélkék közül a kezembe pottyant egy seszínű, ceruzával írt papírlap. Idáig azért nem vettem észre, mert megbújt egy K.O. monogrammal ellátott borítékban. Érdekes! Sőt, hogy még inkább az legyen a dolog, amikor nagyító alatt megvizsgáltam a papírt, az egyik felső sarokban a „BV” betűpárost fedeztem fel. Bűntetésvégrehajtás! Egy börtönlevél!
Nocsak!
Azt az első pillanatban megállapítottam, hogy ezt nem Aurél úr írta, sőt, még abban sem voltam biztos, hogy ő kapta, hiszen se címzett, se feladó nem volt a papíron. Arról fogalmam sem volt, hogy kerülhetett ide ez a levél, talán még a néhai sem tudott róla, de ezt már nem fogom tudni kideríteni.
Maga a levél egyszerű, mondhatnám iskolázatlan stílusban és formában íródott, és nem volt se füle, se farka. Valami régi nyaralásról szólt, amikor megdöglött a kedvenc macska. Nem is értettem első olvasatra. Sőt, még a másodikra sem. Gondolom, ugyanígy voltak vele, akik a cenzúra miatt…
Cenzúra! – merevedtem meg.
Abban a másodpercben agyam átállt egy másik fordulatszámra, és a zsigereimben jelzés szólalt meg. Titkosírás! A kedvencem!
Már nem érdekelt a néhai kiterjedt szerelmi élete, most nem. Felvillanyozódtam a titok miatt, amit e darabka papír hordozott magában. Ha hordozott…
Újra végigfutottam a levélen, de már nem érdekelt a tartalma. Olyan összefüggéseket kerestem, amik össze tudnak kapcsolni betűket, vagy akár szavakat is. Aztán hangosan olvastam fel, tagolva, jól megrágva minden szót. Visszafelé olvastam el, kezdőbetűkkel operáltam, vázlatokat készítettem. De nem jutottam egyről a kettőre.
- Lehet, hogy elpazaroltam egy csomó időt, egy hülyeségre, sóhajtottam fáradtan, éjfél felé. – Ez csak egy egyszerű levél, amit Kalácsy bácsi valamiért megőrzött, und slussz. Ez csak egy egyszerű…
- Egyszerű, egyszerű, morzsolgattam a szót, és az agyamban, bár még soha nem ültem börtönben, végigfutott azoknak a lehetőségeknek a tárháza, amit én vetnék be, ha valakinek üzennem kellene. Titokban. Csakis egyszerű megoldás lehet, hiszen odabent nincsenek olyan felszerelések, mint James Bondnak. Nem?
Egyszerű. A szemem elé emeltem a papírt, nézegettem, forgattam, és felfigyeltem néhány betűre, ami a levél túloldalán is látszott, mert a levél írója egy kicsit jobban megnyomta a ceruzát. Oldalra fordítottam a lámpát, hogy éppen csak megvilágítsa a levelet, és az átnyomódott betűk leheletfinom árnyékot vetettek! Már írtam is…
S ahogy visszaolvastam a leírt szöveget, őszintén megdöbbentem! Hangosan meg kellett ismételnem, olyan hihetetlen volt!
A titkos üzenő egy sikeres betörésről akart tudósítani valakit. Azt írta, megcsinálta az év buliját, két nagy táska pénzt lopott el egy külvárosi takarékszövetkezettől. A zsákmányt elrejtette, ám valamit elronthatott, mert néhány héttel később a rendőrség lecsapott rá. Emberünk türelmesen várt a szabadulásra, nem beszélt, de a börtönben töltött évek alatt súlyosan megbetegedett, és hogy ne vigye magával a sírba a titkot…
Megfordult velem a világ! Hirtelen úgy éreztem magam, mint a hajósinas, aki kihallgatta a kalózvezér kincses szigetéhez vezető utat. Innom kellett. No nem rumot, csak vizet, hogy magamhoz térhessek, de a felfedezés akkor is sokkolt.
Hiszen a titokzatos idegen pontosan leírta a rejtekhely hollétét!
Nem volt tovább maradásom a múzeumban. Annyira felzaklatott a felfedezés, hogy gyalog mentem haza a Várból. Mindenképpen ki kellett szellőztetnem a fejem, és erre nem volt alkalmasabb időpont, mint az éjszaka. És milyen gyarló az ember, jó volt eljátszani a gondolattal, mi lenne ha.
- Majd meglátjuk, dőltem le csak úgy ruhástól a kanapéra, és abban a pillanatban legyőzött a fáradtság. Arra sem emlékszem, hogy bezártam volna az ajtót.
Arra viszont igen, hogy álmomban gazdag voltam. Titkos gazdag. Mert csak apránként vettem el a pénzből. Zárt garázskapuk mögött újjávarázsoltam az autómat, ami egyébként is ráfért már a kis sportkocsira. A bringámra minőségi cuccok kerültek, hiszen azt senki sem nézi. Augusztusban terveztem, nekivágok Európának, hiszen odakint senki sem kérdezi, honnan van a pénzem. És ott kicserélem a ruhatáramat, olyanokra, amik nem feltűnőek. A stílus marad, csak új lesz, mosolyodtam el a szlogenen, és szerettem ezt az álmot…
Dél után ébredtem fel. A gyomrom volt a vekker, hiszen tegnap óta nem ettem semmit. Meglepődtem a ruhás alváson, ami egyébként nem szokásom, de aztán egy jóleső nyújtózkodással gondoltam vissza az álomra. És a tudat, hogy a valóság milyen közel járt hozzá, tettekre sarkalt.
Lezuhanyoztam, ettem valamit, és tele lelkesedéssel, nekivágtam bringával a budai-hegyeknek. Nem számított milyen meleg van, a fák között árnyék volt, vizet pedig vittem eleget magammal.
A térképpel a fejemben, s kellő önbizalommal bejártam szinte az egész János-hegyet, de nem találtam semmit! És a vasárnapi ismétlésnél sem, pedig most aztán még alaposabban felkészültem. Este hullafáradtan érkeztem haza, és a zuhany alatt hangosan átkoztam az összes kincses térképet, ami csak eszembe jutott. Pedig mi lett volna, ha…
Nehezen aludtam el, hiszen meg kellett győznöm magam, hogy csak átverés áldozata vagyok. Gondolom, a kollégáim csúsztatták bele a dobozba a levelet, és hétfőn majd jót röhögnek rajtam, amiért egész hétvégén le-fel tekeregtem a János-hegyen.
Csak átverés volt, nyugodtam meg végre, de amikor hétfőn hiába kerestem az arcokon a kárörvendő vigyort, újra beleköltözött a kisördög a fejembe. Nem is érdekelt más, ahogy beértem az irodámba, azonnal elővettem a levelet, és a megfejtett szöveget. Aztán egy hatalmasat csaptam a homlokomra.
Fel sem kaptam a táskámat, úgy rohantam a kocsihoz. Szó nélkül ugrottam át a beléptető kaput. Goriot apó, a portás még csak ki sem tudta nyitni a száját. Aztán irány Zugliget, és csak úgy ingben, farmerben felszaladtam a Tündér-sziklához.
Azt hittem kiköpöm a tüdőmet, mire felértem. Kétszer estem el, tiszta kosz lett a kezem, és az a néhány turista, akivel találkoztam, meglehetősen furcsán nézett rám. De ott voltam annál az elágazásnál, úgy is mondhatnám, hogy újra ott voltam, ahol elvétettem a hétvégén.
Ott volt a fa keresztben, ott volt a kő mellette, én pedig leléptem a harminc lépést. Aztán lelassítottam. Körülnéztem, nehogy valaki tanúja legyen a felfedezésnek, így is elég feltűnő lehettem a rohanásommal, de most nem volt körülöttem senki.
Lehajoltam, és a sziklák találkozásánál tényleg ott volt az üreg. Kicsit ugyan benőtte a gaz, de ez biztos jele volt annak, még nem akadt rá senki a rejtekhelyre. Elővettem az elemlámpát, ezt nem felejtettem el, és ahogy beerőszakoltam magam a lyukba, meg is pillantottam a két sporttáska sarkait.
Tele volt az üreg levelekkel, szinte én is eltűntem benne, de fogtam az egyik fülét. Úgy dobogott a szívem, majd kiesett a mellkasomból, de ott lebegett a szemem előtt a pénteki álom. Szerettem volna! Úgy szerettem volna.
Remegő kézzel húztam ki a cipzárt, a hely eléggé szűkös volt ugyan, de bele akartam nézni, kézzel akartam érezni azt, amit a súlyból már sejtettem. A pénzt!
Ott is volt! A levél írója nem tévedett! A pénz szépen beszalagozva, kötegekben sorakozott a sporttáskában, és a lámpa fényében több ezernyi Ady Endre nézett rám visszafogott, lila mosolyával.