A hatalmas cseppekben hulló esők hétvégéje volt.
Füstölgő Bivaly, a batuin varázsló talán így kezdte volna júliusi történetét a törzsi sátorban, de ez a tény engem elszomorított. Az én képzeletbeli élménybeszámolóm középpontjában egy kétnapos mountain bike kaland szerepelt volna a Tátra lejtőin. Amíg kedvesem legfőbb szervezői minőségben egy monstre hétvégi vidéki esküvőn felügyelt a legapróbb részletekre, mi öten a csapattal tekerni akartunk egy jót. Az esküvő, Bea kreativitásának köszönhetően megúszta a hatalmas sátrakkal, nekünk a bringázásból azonban csak az ázás maradt volna.
Szombat hajnalban hideg légvonat száguldott át a szobán, meg is borzongtam bele, és ahogy magamhoz tértem, meghallottam az esőcseppek koppanásait a párkányon. Ameddig elláttam az ablakból, egybefüggő felhő uralta az eget, és csak halovány emlék maradt az előző napi kristálytiszta égbolt, a huszonöt fokos nyár.
Hét órakor elbúcsúztattam a kedvesem, néhány gyors telefon, és a csapat a meteorológiai infók birtokában egyhangúlag lefújta a programot. A természet hívó szava bugyborékolásba fulladt, az eső pedig fogságba ejtett a tetőtérben.
Vasárnap estefelé gyengéd rázogatásra riadtam.
- Veled meg mi történt? - kérdezte mosolyogva a hazatérő, haja a lámpafénnyel a háttérben úgy vette körül arcát, mintha egy angyal lett volna.
Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. S bár a motívum az arccal, meg a fénnyel megmozgatta a fantáziámat, ahogy tágult a periférikus látásom, már emlékeztem. Bringa helyett dolgoztam, és a padlástéri műhelyemben nyomott el az álom.
- Min munkálkodik az én kedves restaurátorom? - kérdezte Bea fáradt arccal, kezébe véve az előttem heverő, katasztrofális állapotú, hajdan díszes könyvet, és belelapozott.
- Óvatosan, korholtam féltőn, a naplót mentve. - Mit szólnál egy romantikus kínai ebédmaradékhoz, néztem mélyen a zöld szemekbe, aztán egy koktél mellett a jakuzziban elmesélhetnéd a hétvégédet.
- A bubis víz jöhet, nevetett rám Bea, a koktél nemkülönben, a romantikus kínai már kicsit necces, de most nem akarok az esküvőről beszélni. Sokkal inkább arról a könyvről, amit olyan ügyesen kivettél a kezemből. Olyan finom tapintásúak voltak a lapjai, mintha egy hölgynek készült volna. Mivel is foglalkozol te mostanában?
- Manapság nagyon divatos dolog, néztem Beára ártatlan tekintettel, régi, nemesi családok hagyatékai között kutatni. A megrendelőim régi könyveket bíznak rám, és a széteső kincsek között megfordul egy-egy ilyen leánynapló is.
Láttam, hogy a magyarázatom nem elégítette ki Bea kíváncsiságát, sőt, további kérdések magvait vetette el benne, de most annyira tompa volt, hogy nem vágyott másra, mint mez nélkül beülni a jakuzziba, kiáztatni magából a fáradtságot, és meginni néhány koktélt az esőben.
Másnap reggel egyedül ébredtem. Odakint még mindig esett, a szobában félhomály, és a takaró mellett már kihűlt. Bea már jó ideje felkelhetett, észre sem vettem, ahogy óvatosan elillant mellőlem. Kávéillat szivárgott be a konyhából, de a csendből ítélve a leányzó máshol húzta meg magát. Eszembe jutott a tegnapi érdeklődése a napló iránt, és azonnal tudtam, hol kel keresni.
Elmosolyodtam a nem létező bajszom alatt, magamra tekertem a kockás plédet, és egy bögre " fekete ébresztővel" a kezemben felóvatoskodtam az emeletre. Bea meg sem lepődött, a recsegő lépcső miatt nem is tudott volna, és nem leplezett kíváncsisággal, de kellően finom kezekkel a naplót lapozgatta.
- Tudtad, hogy a napló tulajdonosa a dúsgazdag Báró Nánássy Eugénnek a lánya, a tizenhét éves Nánássy Viola? - fordult felém a leányzó.
- A kiegyezés utáni időszak, bólintottam. A kedvenc témád.
- Romantikus kor lehetett, pillantott fel kedvesem a betűkből, és felsóhajtott. - Te mikor fogsz titkos légyottra hívni éjfélkor a templomkertbe? Mikor vágtatod át az egész napot, hogy aztán jegyeseddé tégy a gyűrűddel?
- Való igaz, nem vagy a jegyesem, húztam összébb magamon a romantikus kockás takarót, és megigazítottam az üstökömet.
- Hagyjuk, legyintett Bea édesen, aztán váratlanul elgondolkodott. - Szerinted ezt a naplót mások is elolvasták?
- Nem hiszem, ingattam a fejem, olyan rossz állapotban volt a könyv.
- Találtam benne egy részt latinul, amiben Viola leírja, hogyan találkozott a szerelemmel...
- Te értesz latinul? - néztem rá elképedve, aminek egy ajakbiggyesztés volt a jutalma.
- Tehát, szerinted elolvasta más is ezeket az oldalakat? - nézett rám, és arckifejezése azt sugalltra, most nem tréfál.
- Amikor megkaptam a csomagot, vettem vissza a bögrémet, a por mennyiségéből az volt az érzésem, hogy ezeket a könyveket régen nem lapozgatták. A hat könyvből egyébként kettő igen értékes...
- Találtam valamit, halkította le hirtelen a hangját Bea, mintha lehallgató lett volna a padlásszobában.
- Nocsak, telepedtem mellé a keskeny székre, izgatottsága lassan rám is átragadt.
Bea óvatosan visszalapozott a könyvben.
- Nézd, itt magyarul írja le, mi történt vele júliusban, amikor apjával hosszabb tartózkodásra érkeztek a báró gyerekkori barátjának birtokára Visegrádra. Elég unalmasan kezdődött a nyár, írja, de aztán egyszerre csak átvált latinra. A stílus, a szép, tömött betűk nem változnak, de a tartalom igen. Szinte magam, előtt látom, hogy a gardedámja ott ült tőle néhány méterre, és csak hanyagul figyelte a kisasszonyt. Szerintem észre sem vette a váltást.
- És mit írt a le a fruska? - kérdeztem.
- "... fekete szeme a szívemig hatolt, mikor bemutatták nekem, tekintete tüzes leheletként perzselte a bőrömet, s a testem abban a pillanatban meggyűlölte ruhám érintését. Illendőség szerint nyújtottam kezem, ajka érintésére minden vér alászállt arcomból, és sápadtságom szerencsésen elrejtette lelkem forrongását..."
- Aztán? - kérdeztem elnyelve egy ásítást.
- Nagyon romantikus vagy, korholt Bea, aztán folytatta. - Viola kisasszony titkos légyottot beszélt meg lovagjával egy tisztáson, éjfélkor. S valószínűleg találkozhattak is, mert másnap azt írja, a csókja, mint a méz, szeme, mint a tűz. De az érdekes rész, várj, igen, itt van, mutatta ujjával az én hölgyem. - Ez a kapcsolat majd két héten keresztül tartott, és amikor csak tudtak, találkoztak a sziklák mellett. A fiatalúr, akinek a nevét Viola nem említi, a második héten, egy teliholdas éjszaka gyűrűvel ajándékozta meg szíve hölgyét.
" ... a mosolygós Holdapó lesz a tanunk, s e gyűrű ékköve zárja magába a fényét, hogy mindig velem lehessen az, ami ma éjjel történt. Ajkával nemcsak ajkamat érintette, s ahogy kigombolta a ruhám apró gombjait, testem a tűz forrósága égette, s lelkem majd elhamvadt bennem...
... a gyűrűt nem mertem magammal vinni, atyám szigorú tekintete felfedné titkunkat, és én nem tudnék hazudni neki. Szerelmi zálogunkat elrejtettem a sziklahasadékban, mohával fedtem be, és valahányszor csak találkozom majd a tisztáson vele, ki rabul ejtette szívem, büszkén fogom viselni. Ha kell, csak ezt..."
- Csak nem arra akarsz kilyukadni, néztem rá döbbenten, és Bea lassan bólogatni kezdett.
- A napló következő oldalaiból kiderül, hogy aznap éjjel kitudódott a kapcsolat, és másnap reggel a család visszautazott birtokára.
- A gyűrű nélkül? - gondolkodtam el, és ahogy Beára néztem, szinte égetett a szeméből a kérés, keressük meg!
- Te annyit bringáztál már a Pilisben, ismered a környéket, mint a tenyeredet, fogta meg a kezem, biztos be tudod azonosítani a helyet.
- Olvasd fel még egyszer az egész részt, adtam be néhány másodpercnyi gondolkodás után a derekamat, és ezzel kezdetét vette a nyomozás.
Bea szemében olyan tüzet fedeztem fel, amilyet már régóta nem láttam, s a hirtelen jött kaland vágya még inkább összekovácsolt bennünket. Dolgozni persze kellett, Beának is, nekem is, de estefelé, amikor már elcsendesedett a város, térképek borították a nappalit, és Bea tán ezredszer is elolvasta a naplót. Én pedig gondolkodtam, visszaidéztem az emlékeimet az ösvényekről, a keskeny csapásokról, és pénteken éjfél előtt néhány pillanattal felkiáltottam.
Bea összerezzent, kutatás közben elbóbiskolt, de a hangommal egy időben újra teljes erővel velem volt.
- Megtaláltad?
- Nézd, mutattam a térképet, semmi kétség, csak ez lehet. A leírások ide mutatnak, nincsen messze Visegrádtól, s bár környék biztosan változott az elmúlt időszakban, de a hasadék itt van, és emlékszem is rá.
- Mikor indulunk? - ugrott Bea a nyakamba, és csak nehezen fogadta el a tényt, hogy elmúlt éjfél.
- Még ma kedves, csitítottam, és a felfedezés öröme annyira elragadta, hogy éjszaka többször is felébredt, mennyi az idő.
Ígéretemhez híven, még aznap dél előtt megmutattam neki azt a helyet, azokat a sziklákat, aminek tőszomszédságában a hajdani tisztás húzódhatott.
Vakítóan tűzött odafentről a nap, nyoma sem volt a múlt heti ősznek, sőt, nekem már egy kicsit sok is lett a melegből, de itt a fák között kellemesen hűvös volt a levegő. Leszálltunk a biciklikről, az utolsó métereket már gyalog tettük meg, s ahogy átbújtunk a fák lelógó ágai alatt, Bea megszorította a kezem.
- Nagyon régen nem járt errefelé senki, suttogta izgatottan.
A valaha volt tisztáson bokrok nőttek, cserjék nyújtóztak az ég felé, de az alig látható keskeny csapás déli oldalán valóban ott voltak a sziklák.
- Ott a hasadék! - fordult felém Bea, a szemében a felfedezők tüze égett.
Előkerült az elemlámpa, s ahogy a kisasszony bevilágított a mohával benőtt résbe, felkiáltott. Elejtette a lámpát, és könyékig benyúlt a kövek közé. Némán vártam a reakcióját, közben okosan bólogattam, aztán egy pillanattal később Bea kiemelt egy láthatóan kopott, de valaha díszes dobozkát.
- Megvan! Ezt nézd! - lelkendezett.
- Nyisd ki, mosolyodtam el, és ahogy az ékszeres doboz fedele felpattant, egy bársonypárnán nyugvó, három fémből összefont, kígyót formáló gyűrűt pillantottunk meg. A karikába hajló kígyó a szájában zölden csillogó drágakövet tartott.
- Ez gyönyörű, suttogta meghatottan Bea, aztán a fény felé emelte az ékszert. - Egy véset is van rajta, nézett rám, és lassan kibetűzte a betűket: Beának, 2012.
- Te... kezdte, de elakadt a hangja.
- Tudom, ez nem olyan romantikus, mint Viola idejében, mondtam még mindig mosolyogva, de szeretném, ha a közöttünk lévő kapcsolatot ezzel a gyűrűvel tennénk még komolyabbá. Azzal kivettem a dobozkából a gyűrűt, amit egy ötvös barátom készített el a terveim alapján, és lassan a leányzó ujjára húztam.
- Hogy tudtad ezt eltitkolni? - szipogta a fülembe kedvesem, és közben úgy szorított magához, mintha soha többé nem akarna elengedni. Aztán előkerültek az "eljegyzési szendvicsek", és Bea sugárzó szemmel meséltette el velem az összeesküvés legapróbb részleteit is. Én pedig valóban azt éreztem, hogy azon a tisztáson valóban megváltozott nekünk a világ...