Kopott díszében tetszelgett még a nyár,
- az alkony nappalt evett unottan -
s az öböl, mint egy kidobott, ócska tál,
rozsdás vizével pihent alattam.
Csend-pók fonta be a kikötő zaját,
- hálója szétterült a vén Dunán -
a part sóhaja szellőn evezett át,
s megölelt, mint rég látott cimborám.
Túloldalt aludt a daru, s az uszály,
- esti félhomály rejtette árnyak -
„vasmadár” és a „nyitva felejtett száj”,
furcsa képei fantáziámnak.
És azok a bágyadt, lomha illatok,
- mint augusztus nehéz palástja -
alatta a búvó tengernyi titok,
a gyönyör s az emlékezés átka.
Csak ültem a torony vasának dőlve,
- a lépcsők néha furcsán hidegek -
s míg lelkem hintázott a holdon föl-le,
szívem fáradtan megpihent Veled.