Szeretek heverni a csend pamlagján,
- míg a zajmadarak pihenni térnek -
mikor a hold ezüst fénye feszül rám,
és ha április íze van a szélnek.
Szeretem, mikor csillagszeplős az ég,
s nekem suttogja végtelen titkait,
ha káprázatot fest fölém a mélykék,
arcod látom, bár tudom, hogy nem vagy itt…
aztán felsejlik egy rőt alkony képe:
víg szélúrfiktól volt hangos a sziget,
kik a pihenő avart táncra kérve
a hajadba tűzték leveleiket.
Félőn bújtál hozzám a hűs homályban,
a fák alatt csók nyugalma ömlött szét,
torpant a szeptemberi szél, majd lágyan
elfordított egy piruló gesztenyét…
Ha ott találnál rám, zöld fűágyamon,
- míg csillagok alatt álmodón fekszem -
ne ijedj meg, az csak rút földi másom,
mit léleksétámról itt felejtettem.
Olyankor szabad vagyok, mint a madár,
s felemel az ábrándok furcsa szárnya.
fentről tiszta a jövő, mit akarok,
majd aláhullok a most homályába…