Waani krónikák
Egy különös éjjel...
Magányos léptek koppanása a nedves kockaköveken. Az enyémek. A friss, eső utáni szél hűvös, de még nem hideg. Odafent már a hold is kezd világítani, és pár gázlámpa lángja kísért fel a Várba. Víg szellőkisasszonyok kócolták össze a hajamat, s belekaroltam a halk zenébe, ami egész úton elkísért a klubból. A zongora hangja ott sétált velem, a gitárok és a dobok átöleltek, megfogták a kezem, és nem eresztettek. Hazafelé tartottam, gondoltam elviszem őket is.
Az Oroszlános udvar hallgatag névadói kővé dermedt mosollyal álltak a kapunál, de én még nem akartam üdvözölni őket. „Illusztris társaságommal” még egy kicsit leültem a szökőkútnál, hallgattam a basszusokat, hagytam, hogy szívemben koppanjanak a zongora kalapácsai. Becsuktam a szemem, az égnek fordítottam az arcomat, és megcsókoltam a szelet. Szerettem itt.
Leonórát régen nem láttam. Néha még várom, nem titok, néha még reménykedek benne, hogy felbukkan, de már nem keresem. Ez az élet rendje, tudom. Fények bukkannak fel, s halnak el a sötétben, lelkek lepik meg az embert, hogy aztán tovább álljanak, nincsen ebben semmi rendkívüli.
A gondolatra elmosolyodtam, nincsen ebben semmi rendkívüli, hisz valóban is nem volt. Találkoztam valakivel, aki megértette a párhuzamos dimenziók titkát, aki meg is élte magát az utazást, és akinek meg tudtam mutatni, milyen is egy Lélekvarázsló. Én.
Régen láttam már Leonórát. Nem tudom hová lett, s tiszteletben tartom elhatározását, nem kutatok utána. Hiszen csak a kölcsönös akarat teszi boldoggá az embert, az egyoldalú megbilincseli, megfojtja…
- Szia, szólalt meg előttem váratlanul egy félénk, halk hang, én pedig annyira a zenére koncentráltam, nem is éreztem jöttét.
Leonóra volt.
- Üdvözöllek, álltam fel, s mi tagadás, zavarban voltam. Szinte automatikusan emeltem a kezét, és waani szokás szerint a homlokomhoz érintettem ujjait, pedig a Földön voltunk.
- Hogy állsz a bocsánatok terén kedves lélekvarázsló? – kérdezte a lány szinte suttogva, de akár nem is kellett volna beszélnie, hiszen szavait ugyanúgy elmondták nekem a lelkének hangjai. Nem is mondtam egyetlen szót sem, válaszul inkább ajkaira tettem ujjamat, és az újra szemerkélni kezdő esőben úgy „beszélgettünk”, hogy csak néztük egymást. Néztük a másik szemeit, néztük, hogyan ázik el a hajunk, néztük az arcunkon lecsorgó langyos esőt, és Leonóra mesélt.
- Nekem saját életem van, mondta félénken, s úgy éreztem, azért ily bátortalan, mert azt hiszi, bánt a szavakkal. – Gyönyörű volt a legutolsó találkozásunk is, hidd el, tényleg gyönyörű, és mi tagadás, kicsit összezavartál vele. Ezért kellett kis időre visszavonulnom, egy picit elgondolkodnom, és érezni a földi életet, mert én ide tartozom. De…
- Vágysz a Waanra is, fejeztem be mosolyogva a gondolatot, és lassan megfordítottam a lányt, mintha táncolnánk. Leonóra bólintott.
- Tudod mit? – pillantottam a Beszálló irányába, és enyhén meghúztam Leonóra kezét az oroszlánok felé. – Mit szólnál két waani újholdhoz, mit mondanál egy selymes tengerparthoz, és nem bánod-e, ha nedves lesz a cipőd?
- Ez így nem fair, mondta ki szavakkal Leonóra, de nem engedte el a kezemet. Ő is a Beszálló oroszlánjára nézett, és a lelkében semmiféle kételyt nem éreztem, amiért ne jönne. S jött, helyesebben vittem…
Az Éneklő Szikla mellett is esett, akárcsak Budapesten. Itt is langyos volt az eső, itt is enyhe szellő fújdogált, mintha el sem mentünk volna. Bár a tenger felől érkező sós illat, és a partra kúszó hullámok egyértelműen jelezték, ez most valami más. Mint ahogyan más volt a sötét is. Az alacsonyan ülő felhők miatt a két hold közül a kisebbik fénye alig látszott, a domináns hold nagy, kékes fénye pedig furcsa derengést produkált. Enyhén kék tónusú volt minden, s valami elképzelhetetlenül szép szőnyeget szőtt belőle az éj.
- Ez gyönyörű, nevetett Leonóra, lerúgta a cipőjét, és befutott a fövenyen. Szó nélkül követtem a példáját, s valami hihetetlen megkönnyebbülés járta át a lelkemet. Leonóra után sétáltam a nedves homokban, élveztem, ahogy a kifutó hullámok végignyalták mezítelen lábamat, kiforgatták talpam alól a kristályokat. Elhoztam magammal a zenét is az Oroszlános udvarból, és a zongora hangja összekeveredett a tenger mormolásával.
Hirtelen mozdulattal ledobtam magamról a kabátomat, az eső végigfolyt a karomon. Utolértem Leonórát, nevetve fröcskölt le, és nem bánta, hogy én is ezt tettem vele. Újra elfutott tőlem, de néhány mozdulattal utolértem, és Leonóra megbabonázva mutatott a karomra. A nedves bőr a különös fény keverékétől kékesen csillogott, az izmok kis bordái vékony árnyékot vetettek a felszínre, amitől enyhén csíkosnak látszottam.
- Olyan vagy, mint egy kék tigris, nevetett Leonóra, én pedig kigomboltam, és levetettem az ingem. Mellkasomon még inkább kiütköztek a színek és árnyékok, én pedig, hogy teljes „ragadozó” lehessek, ledobtam a nadrágomat is.
A bolondságban partner volt a lány is, pár szemvillanás alatt úgy álltunk a holdfényben, mint két kék tigris. Langyos eső mosta le rólunk a mindennapi gondokat, a tenger sós vize elsöpörte a bánatokat, most csak ketten voltunk. Nem számított semmi, a tudat, hogy régen láttuk egymást, és talán soká fogjuk, belemosódott a nedves homokba.
Leonóra hirtelen ötlettel befutott a tengerbe, én persze utána, és itt jött a másik csoda! A víz megtörte a fényt, bőrünk kivilágosodott, felül sötét, alul ezüstös lett, s ahogyan mozdultunk, a felszín rajzai átmásolódtak ránk. Immár nem tigrisek, hanem halak voltunk, Ahogy úsztunk a hullámok hátán, egyszer csíkos íjhalakként kergetőztünk, aztán lemerülve vékony angolnák voltunk, összegömbölyödve holdhalak, és sebesen úszva fényes delfinek.
Pörögtünk a vízben egymástól nem messze, lebuktunk, felbukkantunk, átúsztunk a másik alatt, aztán pihenni felfeküdtünk a víz tetejére. Ringattattuk magunkat a hullámokkal, közben az eső méhkasként zsongott mellettünk a vízen, hasunkon pedig játszott a fény.
Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem azóta, hogy beszaladtunk a tengerbe, de nem is kellett megtörni a varázst szavakkal. Néha egymásra pillantottunk, szemünkkel mutattuk a másiknak, minden rendben, és átadtuk magunkat a csodáknak, élveztük ezt a furcsa fényjátékot.
Valami hozzáért a karomhoz, összerezzentem, de csak Leonóra volt. Egy kicsit hűvösebb lett a tenger, fázott. Megdörzsöltem a hátát, aztán jobbra mutattam, egy sziklazátony felé. A lány nem kérdezett semmit, úszni kezdett, ez a sport jobban ment neki, mint nekem, én pedig követtem a bájos delfint.
- Mi van itt? – kérdezte fázósan, mert még messze voltunk a parttól.
- Egy hőforrás, húzódzkodtam ki a vízből, és óvatosan, nehogy az éles sziklaperem megvágjon bennünket, kisegítettem a lányt is. A kövek között néhány lépésnyire egy lapos teknőszerű képződményben érezhetően melegebb volt a víz, és Leonóra úgy feküdt bele, mint aki éppen meg akart volna fagyni, de a meleg új erőt adott neki.
- Tetszik ez a hely, fordult felém, és nem zavarta, hogy hiányos az öltözete. – Tetszik, és egyben félek is tőle.
- Az jár a fejedben, hátha megszereted?
- Talán, nevetett a lány, és a mosolyában ott volt minden. Ott volt a vágy az itteni csodákra, de felbukkant benne a vágyódás haza. S az volt az erősebb! Én mégis úgy éreztem, hogy legyen bár odahaza otthon, bármikor szívesen mutatom meg a Waan egy újabb csodáját. A belőle sugárzó szeretet elég ahhoz, hogy adhassak neki én is valamit. S ez így volt jól.
Sokáig feküdtünk még egymás mellett a kellemes melegben. Beszélgettünk, néztük a holdat, nevettünk a csíkjainkon, s olyan érzés járta át a lelkem, ami fel tudott tölteni sokáig energiával, ami el tudta fogadtatni velem azt a tényt is, hogy Leonóra nem tartozik ide, mégis jól érzezzük magunkat...
Egy óra elteltével versenyt úsztunk a partig, nagyon lemaradtan, és Leonóra ünnepélyesen megfosztott velem kapcsolatban a delfin jelzőtől. Nem bántam, a tigris úgy is jobban tetszett. Mint ahogyan tetszett Leonóra mosolya is, tetszett a szemében a csillogás, amikor az Éneklő Sziklához kísértem, a Beszállóhoz.
Nem kellett semmit sem mondani a búcsúhoz. Elég volt egy érintés, elég volt egy mosoly, és elég volt a tudat is, bárhol, bármikor, legközelebb…