Egy esős éjszaka
Lustán lebegett a Hold, finom gőggel,
- mint egy sok karú, ezüst medúza –
s reményem élt, őrhelyét nem hagyja el,
mosolyát mind-mind ránk tékozolva.
Csavargó szellő kószált a sötétben,
- kit jól ismert a folyóparti kert -
és mintha csak mi lettünk volna ébren,
közénk édes nyárillatot kevert.
Deszka reccsent, a terasz muzsikája,
- ahogy a faragott fa álmodik -
árnyékom átsiklott rajta, vigyázva,
s táncra kérte szunnyadó vágyaid.
Dallamát nyakunkba fonta a Duna,
- és a korlátra könyökölt a nyár -
és elcsábított az élet mosolya,
és oly távolinak tűnt a halál…
Hamvadó gyönyörödön ringattalak,
- testünk ezüst takaróval fedve -
s míg szívünk egymáson pihent hallgatag
lelkünk máshol járt, valahol messze.
Milyen furcsa, ha a lélek ily szabad,
- nem hat rá semmilyen földi méreg –
s míg a csillagok közt érted engem ad,
itt a magány kettős kínnal éget…
Fáradt Hold ült a csillagos őrhelyen
- egyre sápadva, felhőkre dőlt le -
és bomló ezüstje elfolyt nesztelen,
beleolvadt a langyos esőbe.
Csak feküdtünk a lomha illatokban,
- a hajnal égő teste a fákon -
s bár a valóság lüktetet át rajtam,
veled ez az ébrenlét is álom…