Waani krónikák
Egy éjszaka Teen-ye-Raam kertjében
Még mindig elevenen él bennem a pillanat, amikor a Csontkastélybeli éjszaka után Leonóra teste fényes bizsergéssé változott a Beszálló homályában, s egyedül maradtam a parton. Felnéztem a sötétségből fakuló égboltra, a távolban lassan ébredezett a hajnal, én pedig nagyon magányosnak éreztem magam. Hajamat hűvös tengeri szél borzolta, mezítelen talpamat csiklandozták a partra futó hullámok, és ahogy elindultam a lépcsők felé, lélekben még mindig Leonórával voltam.
Nem tudtam, mikor lesz a következő találkozónk, nem tudtam, lesz-e egyáltalán folytatás, de nem volt okom szomorúnak lenni. Tudtam, az elkövetkező időben nagyon sok dolgom lesz a Waanon, és bíztam benne, hogy ez az emlék el fog kísérni minden utamon, megvéd, megvigasztal, erőt ad, ha kell. Csak remélni mertem, hogy Leonóra is ezt érzi ott a Földön.
Néhány hét telt el a Csontkastély éjszakája óta, messze jártam az otthonomtól, de valahányszor álomra hajtottam a fejem, elégedetten tettem azt. Bíztatott a tudat, ha egy lélekvarázsló lelke pozitív energiával van tele, akkor ott is segíteni tud, ahol már lemondtak annak a lehetőségéről. Megtisztelő volt elfogadni Iffe-waan-Ona barátom meghívását is, ki a waani varázslótanács egyik meghatározó vezetője, és örömmel segítettem udvarában annak, ki egy lélekvarázsló segítségére szorult.
Aztán egy nap nem volt maradásom! Leonóra hiányzott, s hiánya annyira a lelkembe véste magát, hogy nem tudtam kellően a feladataimra koncentrálni.
Másnap reggel, sűrű bocsánatkérések közepette, ám megértő szemek kíséretében elbúcsúztam Iffe-waan-Onától, aki tudta a pillantásomból, nem marasztalhat tovább. Kedvenc lélekvarázslójának mennie kell. Fájó szívvel engedett utamra, és búcsúzóul Suuha, a sárkány fülébe suttogta, vigyázz a barátomra!
Aznap este már az ismerős fövenyen sétáltam. Hallgattam a tenger mormolását, néztem, ahogy a hullámok fáradt utazóként kisiklanak elém a partra. Hallottam a szél játékát az Éneklő Sziklán, ma valami új dalt zümmögött, éreztem a felkapott homokszemek simogatását a karomon, és azon járt az agyam, üzenjek Leonórának. Előttem a homokon összekeveredtek a Waan két holdjának különböző fényei, és ahogy a karomra pillantottam, hirtelen megdobbant a szívem.
A ritka waani fémből készült csuklópántom sii-ya kövei gyengén fluoreszkálni kezdtek. Valaki használni szeretné az Oroszlános udvarban a Beszállót!
Visszafordultam az Éneklő Sziklához, biztosítottam az érkező útját, aztán megnedvesítettem az arcomat a hűs vízben, és mosolyogva leültem a homokba. Itt vártam Leonórát legutóbbis, innen néztem, ahogy látványosan visszahúzódik a tenger, ahogy megsűrűsödik a homály a Sziklák lábánál.
- Üdvözöllek lélekvarázslóm, lépett elő Leonóra a kékes vibrálásból, ajkán azzal a huncut mosollyal, amit legutóbb úgy megszerettem.
- Neked is üdvözletem, emeltem ujjait a homlokomhoz, és csak álltunk ott néhány hosszúra nyúlt másodpercig. Lelkeink beszélgettek, szavakra nem volt szükség.
- Tegnap már jártam a Beszálló közelében, nézett Leonóra a szemembe. - Csak kíváncsiskodtam, csak sétáltam a langyos estében, és közben az jutott eszembe, vajon gondol-e rám a lélekvarázsló. Tudod, az az éjszaka a Csontkastélyban sehogyan sem akart kimenni a fejemből.
- Mint ahogyan nekem sem, néztem Leonóra szemébe, talán éppen ezért jártam ma erre, holott tegnap még ezer mérföldekre voltam innét.
- Suuha? - kérdezte a lány nevetve, bár jól tudta a választ. – Miattam siettél ennyire?
- Hiányoztál, hajoltam meg előtte, aztán körbeforgattam a homokon.
Leonóra ma hosszú, kétrészes, sötétkék ruhát vett fel, ami szabadon hagyta a vállát, és a hátát, s felkúszva a nyakára olyan leheletfinoman ért véget, mint egy tetoválás.
- Nem tudtam még elképzelni sem, hogy hová vinnél ma este, ezért öltöztem fel így.
- Gyönyörű vagy, suttogtam Leonóra fülébe, s ami a szívemen, az a számon, a lány tényleg elbűvölt. – S hogy hova viszlek ma? – húztam magammal a parton. Egy olyan helyet mutatnék neked, ahol már régen jártam, de hidd el…
- A tenger felé megyünk? – kérdezte meglepődve Leonóra, de nem ellenkezett. Csak egy kicsit. Én pedig közel húztam magamhoz a lányt, és bár tudom, hogy a mozdulat kissé színpadias volt, de vele együtt a hullámokba léptem. Leonóra furcsán nézett rám, de követett, és nagyot nevetett, amikor kiderült a turpisság.
- Ez egy földnyelv varázslóm, nem a vízen fogunk járni.
- Nem is állítottam ilyet. Ha előre nézel, mutattam, láthatod, hogy az ezüst hold hídján sétálunk. Séta közben beszélgethetünk, ha szeretnél, mélyeket szippanthatunk a kellemes levegőből, vagy csak…
- Sétáljunk, és beszélgessünk. – nézett rám Leonóra, de a pillantása elárulta, hogy nem hisz nekem. Furdalta az oldalát a kíváncsiság, de készségesen elmesélte mi történt vele utolsó találkozásunk óta… Aztán váratlanul megtorpant.
- Valamit elhallgatsz… - fordult velem szembe, de a hangját egy mély, tompa morgás szakította félbe. – Ez, ez egy közeledő hullám morgása?
- Az bizony, kiáltottam, és hirtelen a karomba kaptam Leonórát. Hallottam, hogy sikít, éreztem, hogy majd megfojt, úgy kapaszkodik belém, s a hogy a közeledő hullám fölénk magasodott, még a szemét a szemét is behunyta.
Az érkező hullám átbukott felettünk, de a sziklapad olyan szögben törte meg, hogy egy nagy buborékban rántott le bennünket a mélybe. Nem volt túl sok a hely, Leonórának hozzám kellett bújnia, aztán amikor mégsem történt semmi borzasztó dolog velünk, kinyitotta a szemét.
- A víz alatt vagyunk?
- Igen, bólintottam, ez a tay-hum buborék. Én sem tudom, hogy működik, csak azt hogy hol. És hidd el, nem kell tartanod semmitől, nyugtattam Leonórát, aki a félhomályban rám villantotta szemeit.
A tenger vett körül bennünket, halak pikkelyei csillantak meg a buborékon kívül, aztán ahogy előre néztünk, a mélyben halovány derengés bontakozott ki. Zöldes fluoresszenc fény lopoakodott elő a homályból, és ahogy átbuktunk a víz alatti sziklagerincen, váratlanul a teljes tengerfenék felragyogott. Zöldes fényben úszott minden, furcsa növények nőttek odalent, de ahogy mozogtak, mintha nem a víz irányította volna őket.
A buborékunk hirtelen beleütközött egy láthatatlan falba, mi pedig előreestünk. Leonóra kapaszkodott belém, de nem kellett félnie, puha, szivacsszerű párnán landoltunk.
- Megérkeztünk, mondtam. – Ez itt Teen-ye-Raam kertje. Ezek a növények egy hatalmas organizmus részei, és a szervezet minden elemének saját dolga van. Vannak levegőtermelők, vannak világítók, nedvesítők, és vannak nevelők. Még néhány állatfajtának is biztosítanak itt megélhetést…
- Szimbióták, mosolyodott el Leonóra, és már egyáltalán nem éreztem a hangjában az iménti félelmet. Sőt. Kíváncsi lett.
- Gyere, segítettem fel, és Leonóra hirtelen megszabadult a ruhája aljától. Így sokkal sportosabb volt, tény!
- Olyan ez, mint egy dzsungel, nézett szét a lány. - Milyen párás a levegő.
Vastag gyökereken lépkedtünk, levelek simogatták az arcunkat, és miközben hallottuk az állatkák rikoltását, Leonóra szorosa fogta a kezem. El nem engedte volna a világ minden kincséért sem.
- Mitől van ilyen meleg? – kérdezte a lány, de ahogy széthajtottam az ágakat, elakadt a szava a csodálkozástól.
Egy tó tárult a szemünk elé. Itt világosabb volt, mint máshol, kifejezetten erős volt a fény, és a víz tetején hatalmas virágok úsztak. Egyik-másik olyan nagy volt, hogy simán elfértünk volna rajta mind a ketten. Szirmaik fehérnek tűntek még ebben a zöldes fényben is, s ahogy elúsztak előttünk, szinte kínálta magát a lehetőség.
- Gyere, kaptam megint Leonórát a karomba, és óvatosan az egyik virágra léptünk. Nehezek voltunk ketten, imbolygott alkalmi tutajunk, de simán elbírt bennünket. Óvatosan letettem Leonórát, aki a vízbe merítette a kezét.
- Ez langyos, nevetett. - Kifejezetten kellemes.
A virág közepéhez húztam magam, letörtem egy kis sziromdarabot és belemártottam az édes nektárba.
- Kóstold meg, jártam előre jó példával, és ittam a folyadékból. Édes volt, frissítően hatott, és ahogy becsuktam a szemem, éreztem, hogy elveszed tőlem a „poharat”. – Ne ijedj meg, kissé hallucinogén, mosolyodtam el, és hátradőltem a szirom belsejében.
- Mit tartogatsz még nekem? – dőlt hátra Leonóra is.
- Mindent a maga idejében. Olyan vagy most, fordultam a lány felé, mint egy angyal. Nagy, fehér szárnyakat kölcsönöz neked a virág, és olyan súlytalanul lebegünk, mint két angyal. Mit szólnál, ha úsznánk egyet?
- Itt?
- Itt nincsenek vízi szörnyek, nincsenek örvények, a víz sűrűbb, mint odafent, le sem tudnánk bukni. Nézd, mutattam. Egy pillanat alatt ledobtam magamról a köpenyemet és már a vízben is voltam. Lebegtem akár egy kényelmes párnán, kezemmel kormányoztam magam. Bőröm egészen sötétté változott a fényben, s olyan volt, mintha átöltöztem volna.
Leonóra nevetve követett. Ledobta magáról a ruhát, ő is „átöltözött”, és sötét fényruháinkban körbe úsztuk a hatalmas növényt. Kortyoltunk még egyszer a nektárból, Leonóra lefröcskölt, lenyomott a víz alá, aztán amikor elfáradtunk, ráfeküdtünk a víz tetejére, és sodortattuk magunkat az áramlattal.
- Mi ez a zúgás? – emelte fel egyszer csak a fejét Leonóra.
- Ez inkább sistergés, mondtam, aztán a hang irányába kormányoztam magunkat és a tutajt. Az áramlat egy kis öbölbe sodort bennünket, a virágot a ruháinkkal együtt behúztam magunk mellé. Aztán visszafeküdtünk a vízre, és a milliónyi buborékkal, ami a sistergő hangot adta, tetőtől talpig megmasszíroztattuk magunkat.
Fogtam Leonóra kezét, nehogy elsodródjon, lehunytam a szemem, láttam, a lány is ezt teszi. Körbevettek minket a szabályos időközben előbukkanó buborékok, éreztem, hogy Leonóra keze elernyed.
Óvatosan kihúztam a lányt a fövenyre, a homok meleg volt és puha, én pedig hagytam, hogy pihenjen. És láttam, mit álmodik, láttam a gondolatait, és éreztem, hogy tisztul a lelke. A nektár egy kicsit kilazította benne a fékeket, a buborékok kinyitottak a lelkében egy kaput, amin keresztül világa minden nyavajája kiáramolhatott belőle…
Hagytam, hogy aludjon, hagytam, hogy lebegjen még egy kicsit a Waan csodájában, aztán arra riadtam, hogy Leonóra néz engem.
- Olyan könnyű vagyok, nevetett, olyan súlytalan, köszönöm Neked ezt a kirándulást. De lassan mennem kell.
- Tudom, mosolyodtam el, tudom. Egyszer minden jónak vége szakad, álltam fel a homokból.
- Tele vagyok energiával, nyúlt Leonóra a ruhája után, aminek csak a fele volt meg, mert az alsó részt valahol elveszítettük a dzsungelben. De nem bánta, nem bántuk, mert ahogy felfelé siklottunk buborékunkban a felszín felé, nem voltunk sötétben! Mind a kettőnknek világított a haja, világítottak a szabadon maradt testrészei, halványzölden fluoreszkáltunk a hullámokban, mint két nagy delfin.
- Örülök, hogy megmutathattam neked Teen-ye-Raam kertjét, búcsúztam odafent az Éneklő Szikláknál Leonórától, aztán mint a gyertya fénye, hirtelen ellobbant a Beszálló vibrálása, én pedig ott maradtam megint egyedül…