A düh
Egész nap tiszta időben másztunk. Opálosan ragyogott felettünk az ég, vakító kékség uralta a horizontot, s amerre a szem ellátott, sehol egyetlen felhő. A hegyek birodalmának lelkes alattvalói voltunk.
Könnyedén kezeltem a mászó gépet. Mint a csapat újonca, utolsónak függtem a kötélen, de minden nehézség nélkül tartottam a többiek tempóját. Kifejezetten élveztem a mászást. A négyezer méteres magasság ugyan még nem volt az istenek előszobája, de ahogy lépésről-lépésre feljebb jutottunk, olybá tűnt, a mennyország egyre közelebb kerül hozzánk. Tiszta volt az agyam, mint az ég, és a lelkemre boldogság telepedett.
Aztán elromlott minden.
Gyorsan jött a vihar, túl gyorsan. Odalent szó volt ugyan egy front közeledéséről, de a műholdkép szerint el kellett volna kerülnie bennünket. Vagy ha mégsem, akkor már rég odafent kellett lennünk a fennsíkon. Fedezékben.
A sziklafal harmadánál jártuk, amikor Belénesi Józsi barátunk megcsúszott, és nekicsapódott a köveknek. Csúnyán megsérült a térde. Arról szó sem lehetett, hogy folytatja a mászást, de a lejutáshoz szükséges állapot elérése is időbe került. Kamuty Oszkár visszafordult vele, mi pedig négyen úgy döntöttünk, kihasználjuk a szép időt, és megyünk tovább.
Nem volt szerencsénk. A front irányt változtatott, mi nem tudtunk.
Olyan hirtelen bukott át a gerincen a vihart megelőző szél, mint egy vadászó sas. Hatalmas szárnyaival csapott néhányat, Tóth Verát szó szerint majdnem lefújta a kiszögellésről. Ha nincsen a biztosító kötél, biztosan lezuhan. Varjú Alex, aki a legtapasztaltabb volt közöttünk, és a legközelebb volt hozzá, emberfeletti erővel tornászta fel magát mellé, és behúzta a sziklák közé. Értünk semmit sem tudtak tenni.
Olyan erővel támadt a szél, hogy Virág Csabával esélyünk sem volt hosszú ideig kibírni a falon. A feljutásról nem is beszélve. Pedig nagyon közel voltunk már.
Virgács azonnal mutatta, zsákot le, odarögzíteni valahová és lapulni. Pánik nem volt. Három pillanat alatt végeztünk, ám társamat minden igyekezete ellenére kifordította a szél, és olyan vadul rángatta, hogy a rögzítő kapocs kiszakadt a helyéből.
Barátom rám nézett. Szemeiben rémületet láttam, de nem a pánik fajtából. Tapasztalt hegymászó volt, nem adta fel, de nem bocsátkozott esélylatolgatásokba. Én azonban lázadó voltam, tenni akartam valamit, és ahogy elnéztem mellette, alig néhány méterrel odébb egy hasadékot pillantottam meg.
Odaerőltettem magam Virgács mellé, azt hittem leszakad a karom, ahogy visszahúztam a sziklafal mellé. Beszélni nem tudunk ugyan, de mutattam neki a lehetőséget. Az egyetlent. Virgács bólintott, valahogy eljutottunk a hasadékhoz, és beszuszakoltuk magukat a résbe.
Ahogy egy szusszanásnyi szünethez jutottam, lehunytam a szemem, és megpróbáltam megnyugtatni kalapáló szívemet. Tudtam, hogy Virgács is ugyanígy tesz, és szintén csak egy pillanatra, mert a megpróbáltatásoknak még nem volt vége.
Maga a hasadék bejárata szűk volt, alig fértünk be rajta, ám odabent kitágult. Épp csak annyira, hogy nem lehetett teljes háttal nekifeszülni a falainak. Nem volt sok választásunk. Tartani kellett magunkat valahogy.
Odabent menedéket találtunk a tomboló vihar elől, a szél nem ért el bennünket, de az ide-oda táncoló huzat alaposan próbára tette az erőnket. Virgács egy váratlan emelésnél megcsúszott, és csak néhány méterrel odébb tudta rögzíteni magát.
- Nem fogom sokáig bírni, - szorította össze a fogát. A kinti hangorkán óta először hallottam a hangját. Gyengén bár, de hallottam.
- Miért ne bírnád? – kiabáltam lefelé. – Erősebb vagy mint én!
- Egy frászt! – káromkodott, és ahogy összeakadt a pillantásunk, a gyér fényben is láttam, nem tréfál.
Valamit ki kell találnunk, hunytam le a szemem, különben itt veszünk mind a ketten. Ő azért mert nem bírja, én meg azért mert segítenék neki.
- Kapaszkodj! – ordítottam oda neki jobb híján, aztán hallgattunk egy nagyot. Néztük a tomboló vihart, testünkön éreztük a szél erejét, és bíztunk benne, hamar lecsillapodik.
Néha lenéztem Virgácsra, ő vissza rám, és a szemében ott volt a félelem, mi lesz, ha nem bírja már. Nekem annyiból könnyebb volt a helyzetem, hogy a fenekem egy kőnek támaszkodott. Gyakorlatilag azon a pár négyzetcentiméteren ültem, s bár rohadtul zsibbadtam, de időnként ki tudtam váltani a végtagjaimat, hogy azok pihenhessenek.
Odakint váratlanul megdörrent az ég, és akkorát szólt, azt hittem széthasítja a hegyet. Összerezzentem, és a villám vakító fényében megpillantottam rejtekhelyüket. Sima sziklafal, sehol egy kapaszkodó. Nem volt valami bíztató a helyzet. S nem volt az egy órával később sem. Én is kezdtem fáradni.
- Figyelj haver! – kiabáltam egyszer csak lefelé. – Ha nem jutnánk innen ki, valamit el kell mondanom neked.
- Nyögd ki cimbi!
- Emlékszel arra, amikor tavaly Olaszországba mentetek a srácokkal, de előző este berúgtatok, mint a szamár? A feleséged…
- Igen, Krisztina úgy megharagudott, hogy nem is jött velünk. Sőt, két hétre el is költözött.
- Nálam volt, - kiabáltam. Akkor este eljött hozzám, elcsábított, én pedig hagytam.
- Nem igaz!
- Az volt az utóbbi idők legszebb két hete. Minden este…
- Hagyd abba te szemétláda! – üvöltötte Virgács, és ha képes lett volna felmászni hozzám, ellátja a bajomat.
- Most is magam előtt látom a testét, csuktam be a szemem.
- Fejezd be! – sziszegte Virgács még dühösebben, én pedig nem szóltam többet.
Elfordítottam a fejem. Inkább a vihart hallgattam, de még így is elért hozzám Virgács szitkozódása. Pufogott magában, átkozott engem, meg Krisztinát.
A vihar hajnalban kezdett csillapodni. Mintha a hegy délután megakasztotta volna a fellegeket, és az égiek rajtunk akartak volna bosszút állni. Hideg volt, nyirkos minden, és nagyon elgémberedtünk. Virgács dühe azonban kitartott.
Még akkor is, amikor kivilágosodott, és a hasadék előtt megjelent két kötél. Meg négy bakancs. Vera és Alex.
- Hogy vagytok? – világított be a lány hozzánk. - Úgy örülök nektek. Alex ismeri ezt a hasadékot, és egész éjjel vigasztalt, hogy biztosan itt bújtatok el. Veletek meg mi történt? Virgács dühös?
- A fiatalember elcsábította a feleségemet! – morgott Virgács, miközben Alex szó nélkül leereszkedett hozzá, és hevedert kötött rá.
- Micsoda? – nézett a szemembe Vera, aki nekem segített, mert szó ami szó, úgy elgémberedtem, hogy meg sem tudtam mozdulni.
- Amikor Olaszországban voltunk májusban…
- Kriszti elég pipa volt rád. – bólogatott Vera, és megkötötte rajtam a hevedert.
- Ennél a spermavárinál volt két hétig. – sziszegte Virgács, és az öklével megfenyegetett.
- Várjunk csak! – nézett rá a lány. – Kriszti akkor két hétig anyámnál lakott, mert látni sem akarta a képed.
- De…
- Nincsen semmi de, nézett rá komolyan Vera.
- Akkor miért hagyta ez a hülyegyerek, hogy itt dühöngjek egész éjjel? – engedte le a kezét Virgács, és elbizonytalanodott.
- Mert a düh életben tartott te barom, - mondta a maga nyugodt stílusában Alex, és összepacsizott velem.
Néhány órával később, odalent a táborban egy nagy adag tojásrántottával, és egy bögre forró teával a kezében Virgács odaült hozzám, és sokadszorra is megköszönte, amit érte tettem.
Ha tudta volna Krisztina, hogy aznap éjjel két embert mentett meg. Mert amíg Virgácsot a düh éltette, engem a vágy…