ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

„Utazás párhuzamos világok között. Keresem partnerem egy Hölgy személyében, aki kellően felkészült ahhoz, hogy átlépjen a megszokott földi dimenziókon.”
Ennyi volt a hirdetés szövege, amit az internetre tettem fel. Az oldalon persze nem én voltam az egyetlen, aki a földtől elrugaszkodott kívánsággal állt elő, de minden kétséget kizáróan az enyémet tekinthettük a legextrémebbnek. Kíváncsi voltam a reakciókra, vagy csak kutattam? Mentem a megérzéseim után, ami nap, mint nap foglalkoztatott? Talán. De egyet biztosan tudtam: az óra ketyegett.
Néhány nap múlva, amikor újra ellátogattam az oldalra, tucatnyi üzenet várt. Maga a dolog meglepett, ekkora érdeklődésre természetesen nem számítottam, aztán a levelek „bontogatása” közben izgatottságom lelohadt. Csak átfutottam a rosszindulatú megjegyzéseken, az elmeállapotomat megkérdőjelező üzeneteken, de az utolsó email, tömörsége ellenére mégis felkeltette az érdeklődésemet.
- „Személyes találkozót kérnék”. Ennyi, mindössze három szó, de éreztem valamit a betűk között, amitől megdobbant a szívem.
- Budai Vár, Oroszlános udvar, holnap este nyolc, írtam vissza távirati stílusban, és becsuktam a laptopomat. Aztán felnéztem a kőoroszlánra, elmosolyodtam, és bizakodva megpaskoltam a mancsát. Felhajtottam a galléromat, kezdett hűlni a levegő.
- Utazás párhuzamos világok között? – kérdezte másnap este egy bátortalan hang a „megdermedt” fenevadak mellett. A lány húszas éveinek a végén járt, farmerben volt, blúzban, hosszú fekete haja egyetlen varkocsban pihent elől a kabátján, és zöldes szeme csak úgy világított a homályban.
- Leonóra vagyok, mutatkozott be miután alaposan végigmért, és ahogy felnézett az oroszlánra, alakja körül hirtelen egy halványkék fénygyűrű jelent meg. A jelenség nem tartott tovább egy szemvillanásnál, s ha éppen akkor arra jár valaki, hihette volna akár egy vaku fényének is.
- Sya-takh nie Anah. – köszöntöttem homlokomhoz emelve a kezem. - Laonis vagyok, mutatkoztam be én is, Anim-Xih várának tulajdonosa. Lélekvarázsló.
- Szép nyelvet beszélsz, és dallamos a neved uram, mosolyodott el Leonóra, és kezet szorítottunk. Ha nem haragszol, egyelőre nem is kérdeznék többet, de szeretném tudni, hová vinnél?
- Ha felpillantasz az égre, vezettem ki az oroszlános kapu alól a lányt, egy W alakú csillagképet láthatsz.
- A Cassiopeia.
- Pontosan. Amit viszont innen nem láthatsz, az a csillagkép ikrének bolygója a Waan.
- Miért pont én?
- Az én világomból kapu nyílik a ti világotokra. Több is van belőlük, ahogy hallottam őseimtől, de én csak ezt az egyet ismerem, ami pontosan itt van az oroszlán mellett. Sokat vagyok itt, szeretem élni a ti életeteket, itt mindig felfrissülök, megnyugszom, tudod, néha nálunk sem mennek egyszerűen a dolgok. És valahányszor megérkezek a Földre, érzem, hogy van néhány olyan ember itt, mint amilyen én vagyok. Láttam az imént, milyen érzékeny vagy a Beszálló közelségére, az a fénygyűrű nem véletlenül jelent meg.
- Az alakod…
- Néhány apróságtól eltekintve olyan vagyok, mint ti, és azt hiszem a bolygónk benépesítésének valami köze lehetett annak idején a Földhöz, hiszen a waani emberek is nagyon hasonlóak hozzátok.
- Értem, mosolyodott el Leonóra, aztán szó szót követett, beszélgettünk, és a lány nagyon kellemes partnernek bizonyult. Bizalma jeléül megosztotta velem azokat az érzéseket, amik elvezették a hirdetésemhez, mert csak bizonytalan érzések voltak, mondta. Közben pedig telt az éj, mi követtük a csillagok mozgását. Séta közben sok mindent megtudhattam róla, s mire megfakult az éjszaka, biztos voltam benne, őt kerestem a Feladat végrehajtásához.
- Tehát Leonóra, néztem a horizont felé, ahol lassan szétáradt a fény, két nap múlva várlak a Waanon. A Beszálló helyét ismered, tartanod semmitől sem kell. Hosszú, elegáns ruhát vegyél fel, kérlek, mert egy nagyon fontos waani eseményre szeretnélek meginvitálni téged.
- Úgy fogok tenni, búcsúzott a lány, én pedig hosszasan néztem távolodó alakja után. Mi tagadás, már most hiányzott, és alig vártam, hogy újra láthassam…

Még világos volt, bár a waani napok már alacsonyan jártak, s én úgy gondoltam, a parti homokban ülve várom meg Leonórát. Könnyű, fekete haita selyemből készült ruhát vettem fel, hosszú, de hasonlóan könnyű kabátot, amire gondos kezek a Lélekvarázslók ősi jegyeit hímezték.
Langyos szél fújdogált a parti sziklák felől, összeborzolta a hajam, és miközben a napok egyre lejjebb csúsztak az égbolton, az Éneklő Sziklák tövénél, halovány derengés kíséretében a víz lassan visszahúzódott. Így szokott mindig megnyílni a Beszálló. A tenger lélegzetet vesz, megnedvesíti sós nyelvével a homokot, és a partfal mellett megsűrűsödik a homály.
A lány félénken lépett elő az árnyékból. Hunyorgott egy kicsit, a szemének még meg kellett szoknia a furcsa, kettős fényt, de amint észrevett a homokban, elmosolyodott. Én pedig szóhoz sem jutottam!
Leonóra elbűvölően nézett ki. A hosszú, testhez simuló hófehér ruhát úgy hordta, akár egy istennő. Bőre, fedetlen válla csillogott a lemenő napok fényében, a gyönyörű, ezüst kígyót formáló lánc tökéletesen kiemelte nyaka ívét, gyűrűkkel összefogott haja vastag kötegként pihent a hátán.
- Üdvözöllek kalandorom, emeltem fel Leonóra kezét, mutató és középső ujját homlokomhoz érintettem, ahogy a Waaniak kifejezik csodálatukat.
- Uram, biccentett, és a szeme megakadt a karomon fekvő köpenyen. – Hová megyünk?
- Utazni fogunk, s bár itt kellemes az idő, járművünkön esetleg fázni fogsz.
- Ahogyan idáig utaztam, az sem volt mindennapi, nevetett Leonóra, s láttam, lassanként kezd feloldódni. - Gondolom ezután sem a hagyományos módon változtatunk helyet.
- Valóban, mosolyodtam el én is, és a karomat nyújtva parti sétára invitáltam a lányt.
- Szép a világod, emelte fel Leonóra a ruháját, és elfogadta a karomat. – Tetszik a tenger, varázslatosak a parti sziklák, teljesen mások, mint odahaza. Furcsák a színek, nem a megszokottak, de gondolom, ez a napjaitoktól van így.
- Igen, bólintottam, itt az éjszakák mások, mint nálatok. Meg persze a nappalok is, de azt hiszem most jobban érdekel téged, miért is hívtalak ide. Ma éjjel kettős holdfogyatkozás lesz. Tudom, a Földön is van ilyen jelenség, s nem lep meg, ha ez duplán történik.
- De most?
- De most, megérkezett rendszerünkbe a Yup-thus, egy magányos kisbolygó, ami óriási kört tesz meg a világűrben, és csak minden háromszázötvenedik esztendőben érkezik meg a közelünkbe. Akkor viszont tényleg nagyon közel halad el a Waan mellett.
- És ez miért különleges?
- Azért érdekes, mert a holdak fényének hiányában ez a furcsa színű bolygó veri vissza napjaink fényét. És ez az a különleges fény, amit látni szeretnénk…
- Gondolom, maga a hely az, amit meg szeretnél mutatni, és a fény csak ott lesz igazán érdekes.
- Jól gondolod, néztem Leonóra szemeibe hosszasan, aztán a látásom perifériáján hirtelen mozgást fedeztem fel.
- Ahogy látom, a taxink megérkezett, néztem fel, és a lány összerezzent.
Hatalmas árnyék suhant el felettünk, a hangját nem is hallottuk, olyan zajtalanul mozgott.
- Ez Suuha, suttogtam, és felsegítettem Leonórára a kabátot. Aztán felemeltem a kezem, és mutattam, honnan fog érkezni. Én is magamra kaptam a köpenyt, meghúztam rajta a szíjakat.
- De ez…
- Igen, Suuha egy sárkány, nevettem és kacsintottam. – Az imént azt mondtad, járművünk is biztosan különleges lesz. Nos valóban az.
Suuha pedig a legnagyobb nyugalommal vitorlázott oda hozzánk, a vízben fékezte le a sebességét, mint egy óriási fekete hattyú. Izmos lábaival kitotyogott mellénk a fövenyre, fújt egyet és nagy, zöld szemeivel alaposan megnézte magának Leonórát, aki szemmel láthatóan tartott tőle. Bátorításképpen megfogtam a lány kezét, aztán üdvözöltem a sárkányt. A fülébe suttogtam néhány barátságos szót, az én hangomat már jól ismerte a bestia, aztán Suuha letérdelt, és Loeonórát felsegítettem a hátára.
- Még nem utaztam így, nevetett zavartan, de láttam a szemein az izgatottságot.
- Ezekbe a pikkelyekbe tudsz kapaszkodni, én is vigyázok majd rád, de Suuha nem szokott bizonytalan manőverekbe bonyolódni, amikor utasa van.
- Te már…
- Néhányszor igen. Távoli barátom birtokai valóban nagyon messze vannak, és ilyenkor szokta elküldeni nekem kedvencét. Holnap útra fogok kelni hozzá, régen találkoztunk, és amikor meséltem neki rólad, meg a mai különös éjszakáról, felajánlotta Suuhát.
- Kedves tőle.
- Most pedig kapaszkodj, karoltam át Leonoróát, és a sárkány néhány erőteljes csapással a levegőbe emelkedett. A sziklák felett az óriási szárnyak befogták a szelet, meglovagolták a felfelé irányuló áramlatokat, és szinte mozdulatlanul emelkedtünk.
- Pont olyan, mint egy vadászó sas, mondta a lány, és a hangjába lassan visszalopózott a magabiztosság.
- A barátom szerint szokott is vadászni, néztem a szemébe, és láttam, hogy nem tudja eldönteni, viccelek-e, vagy az igazat mondom.
Közel egy órát repültünk különleges” járművünkön”. A sárkány háta elég kényelmes volt, én szoktam messzebbre is utazni vele. Javarészt mozdulatlanul suhantunk, de arcunkon éreztük, hogy bár Suuha szinte meg sem mozdítja a szárnyát, azért elég haladós tempóban repülünk. Felettünk ragyogott a két gyönyörű telihold, fényükkel elhomályosítva valamennyi csillagot, alattunk a végtelen tenger sötét tömege. Fázni a köpenyeknek hála, nem fáztunk, és mi tagadás, ritkán adódik ilyen alkalom, hogy ennyire kellemes társaságban múlathatom az időt. Beszélgettünk, néztük a csillagokat, hallgattuk a szél játékát.
Suuha halk morgással jelezte, közeledünk, és ahogy a válla fölött előre néztünk, éreztem, ahogy Leonóra megszorítja a kezem. Látótávolságon belül, a parti sziklák között keskeny fjord húzódott, és a sötét ormok között egy vakítóan fehér kastély magasodott az ég felé. Karcsú tornyai, széles teraszai úgy ragyogtak az éjszakában, mint a gyémánt a nap sugarainál.
- Milyen építmény ez?
- Ez Nimm vára, vagy ahogyan a helyiek hívják a Csontkastély. Csak innen látni, a tenger felől, és most, hogy iker holdtölte van, különösen szépen ragyognak a baljós falak.
- Baljós?
- Azért hívják Csontkastélynak…
- Csontból épült?
- A legendák szerint, sok száz emberöltővel ezelőtt a puszták hordái megkívánták a nagy hegyi király, Nimm-Koi birodalmának kincseit, népének gazdagságát. Az egyedül gyenge hordákat egy erős vezér, a Shin szólította egybe, és a hatalmas sereg megtámadta a hegyeket. Óriási mennyiségű élelmet, állatokat, kincseket, eszközöket zsákmányoltak, a hegyi embereket pedig elhurcolták rabszolgáknak. Nimm-Koi taktikázott, amíg hadba szólította a seregeit, visszavonult, kerülte az összecsapást. Maga után csalta a sík terepen jól harcoló Shint, be a sziklák közé, ahol nagy győzelmet arathatott volna. De a király távollétében, vezéreinek késlekedése miatt a csapdából kicsúszott a Shin seregének nagy része. Az ütközetben Nimm-Koi hadai alig szenvedtek veszteségeket, de a másik oldalon elesett a Shin öccse.
- És? – kérdezte a lány, miközben egyre közelebb kerültünk a vakító falakhoz.
- A Shin bosszút esküdött. A győzelmet ünneplő királyi seregek orra előtt, és a mindenre kapható hajós gir-mannok segítségével, a tenger felől vette be csellel a fjord végében álló Szarv-erődöt. A várost, és a várat dühében porig romboltatta, lakosait lemészároltatta, kincseit embereinek, és a gir-mannoknak adta.
De a Shin egyvalamivel nem számolt. A Szarv-erőd nem stratégiai város, hanem tanácskozó hely volt. A Shin válogatás nélkül legyilkoltatta azoknak a családtagjait is, akik fontos szerepet töltöttek be a királyi udvarban, s ezek között szép számmal szerepeltek mágusok, lovagok, tábornokok is. Mindközül a legnagyobb, Nimm-Koi egyik bizalmasa, Kaar-hay-diam varázsló volt.
Nimm-Koi saját kezébe vette a seregek irányítását, hadai háromnapi erőltetett menettel beérték, és éjjel, csapdába ejtették a kincsekkel megrakodott, nehézkesen mozgó Shin sereget. Ezeknél a hegyeknél zárult be a csapda, és amíg a király a követekkel tárgyalt, Kaar-hay-diam megszegve varázslóesküjét egymaga alászállt az oromról a Shin színe elé. A sötét mágiát hívva segítségül, önmagából gyújtott tüzet, és rettenetes átokkal átkozva meg a csapádba esett sereget. A varázsló a máglyán égve kérte a démonokat, hogy a bűnösök csontjaiból építsenek várat, mementóként az ártatlanok lelkéért, és a lerombolt Szarv-erődért.
- Ez…
- Most ne szólj semmit, tettem az ujjamat a lány ajkára, és ahogy Suuha leereszkedett a legszélesebb teraszra, lesegítettem a sárkány hátáról.
- Ne félj, nyugtattam, a legendák köztünk élnek, de nem a szörnyűségekért jöttünk most ide. Küldetésünk van.
- Kicsit borzong a hátam, ha arra gondolok, hogy… De ha elvonatkoztatok a legendától, ezek a vonalak, ezek a faragások, az ívek, maga az egész kastély gyönyörű.
- Valóban az, segítettem le válláról a kabátot, és a fehér ruha úgy ragyogott fel a holdfényben, mint maguk a falak. Én is megszabadultam a köpenytől, és éjfekete ruhámban szinte elvesztem Leonóra mellett.
- Jó a kontraszt, nevetett, és belekarolt a karomba.
- Ezekben a termekben emberemlékezet óta nem járt senki, mutattam körbe. Ide nem teheti be a lábát akárki, Kaar-hay-diam átka vigyáz, hogy idegenek ne háborgassák a szeretteit.
- Akkor mi?
- Van azonban, ami még a legerősebb átoknál is erősebb. A szellemvilág árnyainak is van akarata. Ez a mai éjszaka ezért olyan különleges, mert az árnyak őrzői csak ezeken a napokon engedélyezték halandók belépését a kastélyba.
- Mi…
- Igen, nekünk jutott a megtiszteltetés.
- Te ilyen fontos ember vagy a bolygódon?
- Én egy lélekvarázsló vagyok. Gyere, mutattam előre.
A terem hátoldalán, ahová beléptünk, széles lépcsősor vezetett felfelé, egy olyan emelvényre, ahonnan be lehet látni minden szegletbe. S az emelvényen két hófehér trónus állt.
Leonóra úgy lépkedett fel a lépcsőkön, olyan kecsesen, mintha világ életedben ezt csinálta volna. Keze a kezemen nyugodott, lassan, méltóságteljesen következett lépcső a lépcső után.
- Íme, a legfőbb méltóságoknak fenntartott hely, hajoltam meg előtte, ahogy felértünk.
- De miért különlegesebb ez, mint…- kérdezte, de ahogy megfordult, már tudta is a választ. Míg az egyik oldalról fedettnek látszott a terem, addig innen, a mennyezet ferde lapjainak köszönhetően tökéletesen látni lehetett az eget, a csillagokat, és a holdak fénye gyönyörű színűre festette a padlót.
- Ez csodálatos! – foglalt helyet az oldalamon Leonóra. – Szinte súlya van a levegőnek, érezni a történtek terhét a falak között. És most?
- Ezt mindenképpen fel kell tennem a fejedre, húztam elő ruhám alól a lapos, waani fémből készült fejpántot.
- Korona?
- Egyfajta korona, bólintottam, és az én fejemre is felkerült egy hasonló. - Most pedig nézd, mutattam felfelé, és a kristálytiszta égbolton az egyik hold, a fehér színű sarkában apró sötét sarkocska jelent meg.
- Kezdődik a holdfogyatkozás, szorította meg a lány a kezem.
Hátradőlve ültünk a fehér trónszékekben, fejünk felett pillanatról, pillanatra nagyobb holdszelet tűnt el, s ahogy fogyott a fehér égitest visszavert fénye, a pompázatos csontterem színe is változott.
Leonóra fogta a kezem, szorította, és ahogy a csend rátelepedett az oszlopokra, lassan fogyni kezdett a kék hold színe is.
- Ott van az égi vándor! – suttogtam, és valóban, a két hold között felbukkant egy másik fényforrás, amit idáig nem lehetett látni.
Éreztem, hogy a lány keze megrándul, amikor kibukkant az égi vándor szűrt fénye, a fejpántunk hirtelen zöldes fényben derengett fel. Ahogy erősödött a derengés, a fény lesiklott arcunkra, kezünkre, ruhánkra, s már beragyogta a két trónt.
- Mi történik? – suttogta Leonóra félve.
- Itt vagyok melletted, és bármi történik, vigyázni fogok rád, sugároztam a szememmel, és ő bólintott, hogy megértett.
A zöld derengés lassan lekúszott a lépcsőn, én pedig jeleztem,, hogy fel kell állnunk. Méltóságteljesen, mint ahogyan az elöljárókhoz illik, felemelkedtünk, én előrenyújtottam a kezem, rajta Leonóra kezével, és meghajoltunk.
A fény hirtelen erősödött fel, átfutott a termen, én megszorítottam a lány kezét, és a padlólapok, a lépcső aljától egészen a terem végéig tele lettek a zöldes fényben pompázó alakokkal.
- Sya haniu, viilaa koi dai haadar kju saall Nimm Koi.- mondtam mély hangon. - A varázslók üdvözletét hozom tinéktek Nimm Koi népe.
Az árnyak meghajoltak, mi pedig lassan, kézen fogva lesétáltunk a lépcsőkön, s ők szétnyíltak előttünk.
- Lelkeitek ma éjjel meglátogathatják azokat az élő lelkeket, akik nem felejtettek el benneteket, és akik örökké emlékezni fognak rátok. A varázslók tanácsa felhatalmazott engem, és a hölgyet, hogy fényünkkel mutassuk meg lelkeiteknek az utat. Én nem tudom megtörni az átkot, de hatalmamnál fogva enyhíthetem annak fájdalmát.
Váratlanul széláramlat futott át a termen, meglebbentette a hajunkat, és halk zeneszó csendült. Az előttünk szétváló árnyak mögöttünk össze is záródtak, gyűrűbe fogva minket, és láttam Leonóra szemén, hogy fél.
Odafordultam hozzá, karomat a csípőjére tettem, és a halk zenére lassan táncolni kezdtünk. Mintegy varázsütésre, a kör felbomlott, párok léptek mellénk, és szintén táncolni kezdtek. Korabeli ruhájuk kicsit elütött a miénktől, de az akkori udvari etikettnek tökéletesen megfeleltek. Arcuk, ragyogott a zöldes fényben, szájuk mosolygott, és az egész terem lassanként hullámzó tömeggé változott.
- Szerették a bálokat, az udvari mulatságokat. – súgtam Leonórának.
- És a lelkeik?
- A lelkeik olyan gyorsan szállnak, némelyik már vissza is érkezett. Örömöt hoztunk nekik, amit ezzel a tánccal még emlékezetesebbé teszünk.
Hirtelen egy magas árny fordult oda felénk, szinte egyszerre mindenki partnert cserélt, Leonórát elvitték tőlem, én pedig egy testes hölggyel folytattam. Aztán megint cseréltünk, s ahogy néztem Leonórát, láttam, már minden félelme elpárolgott.
Gyönyörű volt a fehér ruhájában, fején ragyogott a zöld korona, és bármerre járt, mosolyogtak körülötte, büszkén kérték táncra. A Csontkastély olyan volt ezen a mai éjszakán, mintha felidéződtek volna a Szarv-vár legszebb napjai. Ablakaiból fény áradt, a tenger párái körbeölelték talapzatát, termeiből zeneszó hallatszott, és tornyai ma éjszaka nem világítottak olyan vészjóslóan, mint tették azt hosszú-hosszú éveken keresztül. Lakói ma éjjel nem kóbor lelkekként rótták az üres folyosókat, árnyéletük testet ölthetett általunk, és az égi vándor fénye által.
Jól éreztem magam, ahogy Leonórával táncoltam. Láttam, hogy kezdeti félelme elmúlt, mosolygott, árasztotta magadból a bájt és a szeretetet. Az ódon falak közé be tudott csempészni valami olyan csodálatos dolgot, amire még a varázslók sem voltak képesek. Nem a szó legszorosabb értelmében, de életet hozott az emlékek közé.
- Köszönöm kedves lélekvarázsló, pihegte, amint egy pillanatra megálltunk, és közvetlen közelről nézhettem a szemébe. – Csodálatos volt ez az este, és még ha rövid ideig is tartott, nem fogom soha elfelejteni.
- Hajoljunk meg egymás előtt, suttogtam. Lassan hátraléptünk, velünk együtt a táncoló párok is megálltak, és mindannyian meghajoltak felénk. Aztán szétnyíltak előttünk, mosolyogtak, mi pedig lassan ellépdeltünk a sorfaluk között.
- Sajnálom, - suttogta Leonóra.
- Nézd az arcukat, mutattam körbe, ők is sajnálják, hogy véget ért.
- Fogom még látni őket?
- Nem, soha, - válaszoltam szomorúan, és ahogy lépdeltünk fel a lépcsőn, a zöldes derengés követett minket, egyre halványulva, egyre gyengébben kivehetően. A trónusok előtt visszafordultunk, és ahogy még egyszer meghajoltunk, még láttuk, hogy a lépcső előtti sorok hasonló tiszteletadással búcsúznak tőlünk. Majd a zöld láng hirtelen ellobbant. A holdak kiléptek a takarásból, és visszavették a sötétség feletti uralmat.
- Gyere, suttogtam a csendben. Láttam Leonóra szeme sarkában a könnycseppet, és a lány hirtelen hozzám bújt. – Tudd, hogy ők továbbra is látnak bennünket, simogattam meg a fejét, és én érzem, hogy lelkeik milyen barátságot sugároznak feléd.
- Igen, érzem én is, bólintott Leonóra. - Akkor úgy távozzunk, ahogyan lementünk közéjük. Méltósággal, tisztelve őket.
- Legyen akaratod szerint, nyújtottam a kezem, és a fénylő csontoszlopok között lassan kilépdeltünk a hatalmas teraszra.
Suuha már türelmetlenül várt ránk, és amint a levegőbe emelkedett, még sokáig néztük a Csontkastélyt. Egészen addig, amíg bele nem veszett a tenger feletti homályba.
Nem szóltunk egy szót sem, hallgattunk, és ez a csend most sokkal többet jelentett minden szónál…

Sokáig, nagyon sokáig álltam a partomon a puha homokban. Karomon nyugodtak a köpenyek, a kezemben tartottam őket Leonóra illatával együtt, és ahogy a lány után bezárult a Beszálló, az jutott eszembe, jól választottam. De vajon fogom e még látni valaha?