A csata
A seregek lassan fejlődtek fel egymással szemben. Szóltak a kürtök, éles hangon visítottak a dudák, peregtek a dobok, dübörgött a föld a rengeteg láb alatt. A lovak patái felverték a port, a nehéz páncélok minden egyes lépés ritmusára megcsörrentek. S mintha résztvevők még nagyobb zajt akartak volna csapni, vagy az ellenfelet félemlítették meg vele, a kardok, lándzsák döngve csapódtak a pajzsokhoz.
Vezényszavak csattantak, az egységek szinte mértani pontossággal fordultak ki az alakzatból, és fegyvernemek szerint foglalták el a pontos helyüket.
Mindenki izgatott volt! Az idegek pattanásig feszültek, és ez látszott az arcokon is. Résnyire szűkültek a szemek, összeszorultak a fogak, megfeszültek az izmok, de a fegyelem csodálatosan tartotta kordában mind a két sereget. Mindenki tudta, ha most valaki elbukik, nem lesz holnap, hogy kijavíthassa a hibát!
Az utolsó egységek is elfoglalták a helyüket. Aztán hirtelen csend lett. Elhallgattak a kürtök, a dudások hagyták leereszteni a bőrzsákokat, a dobverők visszakerültek tokjaikba. Ez a némaság mindennél félelmetesebb volt.
A két sereg szótlanul méregette a másikat. A szemek láthatatlan villámokat szórtak az ellenfelekre, az izmok kidagadtak. Mindenki, ember és állat egyaránt megérezte, hogy ezzel a pillanattal az idegek harca kezdődik. Még a jelentős számú nézősereg is lélegzetvisszafojtva figyelte az eseményeket.
Langyos áprilisi szél fújt a völgy felett. Leszaladt a domboldalon, átbújt a katonák között, aztán felkapta, tovarepítette a lovak és emberek lába által felkavart port. A kristálytiszta levegőben a két sereg pedig csak állt egymással szemben, és méregették a másikat.
Lobogtak a zászlók, a megannyi különböző sisakdísz tengerszerűen hullámzott. A nap kéjesen nézte meg magát a csillogó páncélokban, élesen verődött vissza a fegyverek vasáról, és a címeres pajzsok vereteiről.
Aztán hirtelen, mint egy varázsütésre, az északi sereg szétnyílt a közepén, harcosok egy csoportja tört előre. Díszes ruhájuk alatt szemmel láthatóan kötélvastagságú izmok dagadtak, arcuk fehér-vörös színekben pompázott. Vezetőjük hangos üvöltéssel, és vérfagyasztó ábrázattal fenyegette meg a másik oldalt. A többiek átvették az üvöltést és a sereg hangos döngéssel ütötte a kardját a vastag pajzsokhoz.
A nézők a közeli dombon felmorajlottak, és a „fenyegetők” üvöltésére újra pajzsok döngtek, dárdák verődtek a földhöz, mintha rengett volna a mező. Aztán a csúcspontban szétnyílt újra a tömeg, és a király léptetett előre óriási fehér ménjén. Sisakrostélyát felnyitotta, és a két hátsó lábára ágaskodó csatalovával köszöntötte az ellenfelet.
Amilyen hirtelen nyílt szét a fal, olyan gyorsasággal zárult is össze a harcosok mögött. A király pedig kivonta hatalmas kardját, felemelte, hogy a nap megnézhesse még egyszer magát benne, aztán a nézők hangorkánjának közepette érces hangján megszólalt.
- Gyalog lép E3-ra, kiáltotta, és ezzel kezdetét vette az újzélandi élősakk kupa. Ahol nemcsak a sakktudás számít, hanem a minél látványosabb „csata”.