Opálosan izzott az afrikai égbolt. A napkorong festette sötét árnyékok szorosan tapadtak hozzá minden élő, és élettelen alakzathoz, viselőjük groteszk karikatúráját másolva a felhevült szavanna bőrére, akár egy tetoválást. A rekkenő hőségben alig mozdult valami. A legelők fölött reszkető levegőben az idő kereke szinte állóra fékezve gördült át az elszáradt fűcsomókon nyugat felé. A kiszikkadt földből apró porördögök ugrottak elő, senkitől sem zavartatva forogni kezdtek, ám néhány tánclépés után elfogyott az erejük. Teljes volt a szélcsend. A forróság úgy ült le a pusztára, mintha többé moccanni sem akart volna. Aztán az árnyékok hirtelen megnyúltak.
A magányos hímoroszlán kinyitotta a szemét. Egy akácia lesoványodott lombja alatt ütötte fel tanyáját, ahol némileg védve volt a közvetlen napsütéstől. Órák óta aludt az árnyékban, az egyetlen dolgot művelve, ami nem esett nehezére ebben az időben, de a közeledő alkony felébresztette. Feltápászkodott, megropogtatta a csontjait, és beleásított a délutánba. Szomjas volt.
A környék ura megigazította fején képzeletbeli koronáját, és lomha léptekkel lecammogott a folyóhoz inni. Helyesebben, ami a folyóból megmaradt. A máskor bővizű Bwanga most csak keskeny patakra emlékeztetett, vize hol eltűnt, hol újra megjelent, de néhány kisebb tavacskától eltekintve nem nyújtott valami sokat a rengeteg szomjas szájnak.
Négy hete még tízezernyi gnú és zebra legelészett itt a Bwanga mellett. Patáik dübörgésétől rengett a föld, partjain egész álló nap egymást váltották a szomjas állatok, és a helyzettel mindenki elégedett lehetett. Aztán a bőség hetei elmúltak, a fű kiszáradásával a csordák nyugatra vonultak, az itt maradóknak pedig be kellett érniük a maradékkal.
Az oroszlán lassan, megfontoltan ivott, mit sem törődve az elzavart páviáncsapattal, akik hangos rikácsolásukkal adták tudtára nemtetszésüket. Voltak még néhányan, akik egyetértettek a majmokkal, de nem nyilvánítottak véleményt. Ez itt nem a demokrácia bölcsője volt, és őfelsége gyanította, nem is lesz az.
II. Panthera Leo degeszre itta magát, pótolandó a napi vízveszteségét, s ivás közben felfigyelt valamire. Az itatótól tisztes távolságra antilopcsapat várta félénken, s főleg szomjasan, hogy az oroszlán okozta riadalom végre lecsengjen, aztán ők is sorra kerülhessenek. Tudta ezt a ragadozó nagymacska is, a világ minden kincséért sem tartotta volna fel szegény vízre vágyó alattvalóit, és látványos „nemtörődöm” mozdulatokkal elcammogott. Majdnem vacsoraidő volt.
Őfelsége távozása után még sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a kedélyek megnyugodjanak, a majmok és az antilopok végre elcsendesedjenek, és a dolgok visszatérjenek a megszokott kerékvágásba. De a dolgok megszokott alakulása nem maradt észrevétlen egy potenciális vacsoramegrendelőnek.
Az oroszlán egy vargabetűvel, s ami még ennél is fontosabb volt, észrevétlenül lopakodott vissza az itató keleti részéhez. Most a laza szerkezetű bokrok alatt kúszva közelített a hozzá legközelebb, és háttal álló prédájához, akinek fogalma sem volt a rá leselkedő veszélyről. Nagyon enyhe ellenszél fújt, az érzékeny orrú antilopok nem foghattak szagot, és nem bízhattak a felettük ugrabugráló páviánokban sem. Az oroszlán színe tökéletesen beleolvadt a bokrok szövevényébe, és őkegyelme profi vadász volt.
Szemét állandóan a kiválasztott patáson tartva egyre közelített, közelített. Hátsó lábait maga alá húzta, izmait elkezdte „felhúzni”, akár egy számszeríjat. Már azt is tudta, hány szökkenéssel ér oda, hogy dönti le az antilopot, hova fog harapni, és szájában érezte a frissen elejtett hús ízét. Aztán valami szúrást érzett a fülében.
Az ugrást már nem tudta visszafogni, izmai robbanásszerű kirugózása elsodorta a visszavonás lehetőségét. De a végső pillanatban bekövetkezett affér megzavarta a tökéletes kontrollt, és a hatalmas test hangosat toccsant az antilop mellett a sárban.
A patások megugrottak, a majomőrszemek, palástolva a rossz felderítés negatív visszhangját, éktelen rikoltozásba kezdtek, és fellármázták az egész környéket. Az itató körzete néhány pillanat alatt kiürült, az alsó szinten csak az oroszlán maradt, és szemében a „mi a manót csináltam rosszul” értetlensége csillogott.
Őfelsége hirtelen elgyengült. Óriási fejét nem volt képes megtartani, izmai nem akartak engedelmeskedni akaratának, az imént még erőtől duzzadó test remegni kezdett, és az oroszlán lerogyott a nedves földre. Fejét lábaira támasztotta, érdes nyelvével még éppen elérte a vizet, és kortyolt néhányat. Jólesett neki a langyos folyadék, jólesett, ahogy égő torkát hűteni próbálta, aztán a király mozdulatlanná dermedt. Füléből csíkos lábú pók mászott elő, egy pillanatra megtorpant, mintha neheztelne erre a behemótra, aki széttépte nagy gonddal szőtt hálóját. Majd leszaladt a sörény tövében.
Az itató élete ettől a pillanattól megváltozott. A tavacska nem volt olyan nagy, hogy a ragadozó ne ért volna oda néhány öles ugrással bárhová is, a potenciális vacsora alanyok pedig nem szerették volna megtudni, milyen erőállapotban van a király. Tisztes távolból figyelték, ahogy az alkonyat bearanyozza a rettegett bundát, de nem mozdultak.
A páviáncsapat háborodott fel a legjobban a kirekesztésen. Néhányan már ittak, de a többségnek még azelőtt fel kellett hagynia szomja oltásával, hogy sorra kerülhetett volna. Az oroszlán pedig letáborozott itt, holott az anyáknak meg kellett volna itatniuk kicsinyeiket. Nemtetszésüknek hangos rikácsolással adtak hangot, a kórusba bekapcsolódtak az alacsonyabb rangú hímek is, a fiatalok pedig bulit szimatoltak. Forradalom volt születőben.
Egy bátor, fiatal hím, aki kellően szomjas lehetett, nem törődve a veszéllyel, vagy tán éppen azért, hogy megmutassa, ki a legény a gáton, leugrott a földre. A biztonságosnak ítélt távolságot tartotta az oroszlántól, de hogy fitogtassa bátorságát, felállt, és kidüllesztette mellét. A csapat elégedetten kurjongatott.
Hősünk látva, hogy a király nem reagál, még közelebb lépett, tovább provokálva ellenfelét, ám minden idegszálával felkészült az esetleges menekülésre. De nem történt semmi. Őfelsége mozdulatlanul feküdt tovább, s bár a pávián azt nem tudhatta, de szemével a majom minden mozdulatát rögzítette.
Jó negyed óra telhetett el addig a pontig, amíg lépésről lépésre ugyan, de a fiatal pávián odaért a vízhez. Visszapillantott még egyszer az övéihez, és egyik szemét állandóan az oroszlánon tartva mohón inni kezdett. Sőt, hogy még jobban kiélezze a helyzetet, megmosta a pofáját! Erre felbátorodva, az egész majomcsapat hangos rikácsolás közepette a vízhez csődült, és közvetlen az oroszlán orra előtt először ittak, majd a kihasználva a remek alkalmat, saját testőr felügyelete alatt fürdőzésbe kezdtek! Az egész napi tikkasztó hőség után felüdülés volt a hűs vízben pancsolni, akkora volt a csábítás, még az idősebb majmok is megmártóztak. Láttak ők már döglött oroszlánt! Azt felfogták, hogy az élet múlandó, és egyszer az állatok királyának fejéről is leesik néha a korona.
Az egyik kölyök a nagy hancúrozás közepette elvétette az ugrást, és a víz helyett az oroszlán orra előtt landolt. De a móka nem torkollt tragédiába, sőt, azután már nem volt tabu a fogak közvetlen közelsége sem.
A többi állat, felbátorodva a majmok viselkedésén, lassanként leszivárgott az itatóhoz, és kissé még félénken bár, de inni mertek. Egymás után érkeztek az újabb és újabb turnusok, a mozdulatlan oroszlánnal már nem foglalkozott szinte senki. Ma este végre mindenki eleget ihatott, és nem kellett attól tartani, hogy valaki a vacsoraasztalon végzi főfogásként, vagy desszertként.
A hős páviánnak aznap éjjel nem kellett a csapat szélén töltenie a hűvös éjszakát, és a többiek megbecsülésének jeleként minden oldalról meleg bundák vették körül. Jó volt ez a nap, gondolta, miközben fáradtan lecsukódtak a szemei, és ha a páviánok szoktak álmodni, akkor ez a fiatal majom a holnapról álmodott.
Az oroszlán viszont nem volt boldog! Még mindig merevek voltak az izmai, de az érzékeivel már kapcsolatot tudott teremteni a külvilággal. Látta, hogy milyen állatok jönnek le az itatóhoz, néhánnyal még soha nem találkozott korábban, hallotta, hogy a közelben egy hiéna kacag, és eszébe jutott, hogy a testvérével is egy ilyen gnóm végzett. Megborzongott az emléktől, és közben az jutott eszébe, hányszor talált ingyen ebédre, a keselyűk röptét követve. És ezeknek a madaraknak a szemét nem kerülhette el semmilyen mozdulatlanság. De az éjszaka még jótékonyan eltakarta a királyt.
Hajnal felé a világ újra megváltozott.
Az ébredő majmok már nem lepődtek meg azon a tényen, hogy odalent az itatónál még mindig ott feküdt a rettegett test, de mint tegnap, tartani már nem tartottak tőle. Az első pávián, aki megint csak lemerészkedett a vízpartra, a tegnapi hős volt. Az esti hűvös levegő után jólesett egy kis mozgás, oltani kellett a szomjat is, no meg a társadalmi helyzetnek is jót tett ott sertepertélni a fenevad orra előtt.
A pávián ügyes mozdulatokkal szánkázott le a magas ágak közül, a biztonságos éjszakai alvóhelyről, és ahogy kimért mozdulatokkal elmasírozott a király előtt, nem hajtotta meg a fejét tisztelete jeléül, hanem óriásit ásított. Aztán fokozandó a hatást, leült háttal az oroszlánnak, és vakarózni kezdett. Odafent a majomlányok valószínűleg teljesen elbűvölődtek, a mostani anyák vérfrissítésre gondoltak, a jelenlegi uralkodó pedig kelletlenül izgett mozgott az ágon.
A látványosság igazi jelentését azonban a másik oldalon várakozó növényevők érezték, hiszen ha a majom olyan nyugodt, akkor a ragadozó sem lehet veszélyes. Ráadásul emlékeztek a tegnap esti ivászatra, s most ebből merítve bátorságot, csapatostul érkeztek a vízhez.
Két dolog történt gyors egymásutánban a reggeli szavannán, a Bwanga folyó kis völgyében. A tegnap hőse, a celeb majom összeroncsolt testtel dőlt el a sárban, s néhány villanásnyi idő eltelte után egy vigyázatlan antilopborjú is halálos sebet kapott az inni érkező csordából.
Az oroszlán erős szervezetének köszönhetően kiheverte a pókcsípést, ami ideig-óráig megbénította izmait. Tehetetlenül kellett végignéznie, ahogy tegnap este gúnyt űztek hatalmából, és éppen azok a páviánok, akiket egyébként is ki nem állhatott. De miközben ott feküdt, és bámulta a többi állatot, rájött arra, hogy azok nagyon is figyelnek a majomra. Amikor pedig hajnalban a „hős” megint celebbé szeretett volna válni, az oroszlán már ereje teljében volt. Kissé még bizseregtek izmai, de mozdulatlanul hagyta, hogy a csali tegye a dolgát, reggelire nagyon finom falatokat akart enni.
Őfelsége kiegyenlítette a „pincér” számláját, bőségesen megreggelizett, friss borjúhús szerepelt az étlapon, és ahogy jóllakottan elbődült, a rend is visszaállt a normális kerékvágásba. Éljen a király!