ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Távolodó ölelések visszhangját sokszorosítod,
hogy a valóság ne fakíthassa tovább a szeretett
arcokat. Azt az egy mosolyt, amiért halni tudnál,
s ami mégis életben tart. Hogy sikerrel áttörd
a látszat katedrálüvegét.

A tökéletest keresed, mert nem elég csak írni.
A fogalmak déeneséig kell hatolni, az önmagába
visszahajló világ pereméig. Nem riadni vissza
a város elrettentő sziluettjétől, az utak hasadékaitól,
amiket felolvaszt az emlékek folyton izzó magmája.

Nem félni a naplementék galériájának csöndjében,
a szerelmi vallomások utáni ponttól, amit mindig
valami légüres félelem követ. Életed krétarajzában
eleven sebek. Szíveden felszívódó varratok. Búcsúk
szertartásai. Sűrű, mérgező bánat gomolyog utánad.

A többesszám első személyű megfogalmazás tisztaságáról
sírásaid gondoskodnak. Határokat mosnak el a könnyek.
Az aggódás, mint olajréteg a vízen. Alatta a beteljesületlen
vágyak nehézfémei, amik a gyermekek romlatlan
sejtjeiben gyűlnek. Visszavonhatatlanul.

Szíveden őzek haláltusája rezonál.
A szorongás forrása a kilátástalanság.
Szűk sikátor, aminek falára salétrom firkál
szörnyeket. Megint esik. Isten siratja

az elnapolt öleléseket. Melled sajog.
A fájdalomtól végleg elapadt anyatej
csatornáit felmarja a savó. Bolyongsz
egy idegen városban láthatatlanul.

Áttetsző vagy, mint egy születő álom.
Valahol a harag és némaság határán.
Választásaid végzetes tévedések.

Vakon tapogatod az éjszakák és nappalok
közötti különbséget. Mint siket gyomrodban
hallod az eső zongoraszólamát.

Elvékonyulnak a szavak a váratlan széllökésekben.
Éppen úgy történik minden, ahogy történnie kell.
A semmi membránja rezzen. Idomított oroszlánnak
érzed magad, bármikor kitörhet belőled a jó szóval

elnémított vad. Indigókék égből nyugtalanság és eső.
A csalódás mint a magban folytatódó gyümölcs.
Hány zefír gyengédségű délután veszett már oda
a hiányok szorításában? Mióta távolodsz a szeretet

bizonyságától? Hiszen rajtad keresztül lélegzik a táj.
Nézd, a fasor a te meneküléseidtől zihál. Az összetartozás
vércsoportja vagy. Vigyázz, a kétség törött acélpengéje

könnyen megfoszt minden lüktetéstől. Szíveden
véres amulett ez a vers. És csak néhány,
a szédület csúcsán rekedt sejted éli túl.

*
Megjegyzés:
ciklusvers

Illusztráció:
saját fotó