Az örökre zátonyán
Hegyek mögött a végtelent neveli a fény.
Ismeretlen időben várod a szerelem
születését, hogy messzebbre követhesd
magad egy arc tükrénél.
De vajon megleli álmaid elvetett magját
a tél, ha a hó ráöleli magát a földre?
És képes lesz kibontani új káprázatát
tagadásaidból a tavasz?
Csak ne esküdj a feledésre, hiszen
annyi könnyed vitte már a megértés.
Hallgass erről az éjszakáról is, amin
úgy mentél át, mint egy parázsszőnyegen,
mégsem tudsz visszaszokni az egyedülségre.
Ne vádold a látóhatárt, mert mindig elnyel
valakit. Úgyis kifecsegi titkaid a magától
meglóduló redőny. Most hinni tanít a csönd.
Hószagú várakozásban felhők ülnek
a táj felett. De ne aggódj, röpte ívétől
nem sebzi meg magát a madár. Sodródj,
mint elveszett üzenet. Hallgatásod jégvirágai
beszövik az emlékezés lőréseit.
Viseld méltósággal, hogy vitorlás vagy
az örökre zátonyán, mert hamarosan jönnek
balzsamos esők, lesz még mámorító dagály.
*
saját fotó
- Pethes Mária alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges