Ha egyszer, majd megállok egy pillanatra,
a felkavart por lábaimhoz leül,
s mint jó kutya figyelne, mit tesz a gazda,
hogy törli homlokát, hogy pillant körül:
a múlt ösvénye épp csak sejlik mögöttem,
- rajta alig hagytam látható nyomot –
s az a pár összegyűrt emlék a zsebemben,
csak az tudja, hogy valaha jártam ott.
S mit hoz a jövő? Csábít az ismeretlen,
- bár hajszolt lelkem most nem kalandra vár -
árnyékot fest mögém, és fényt gyújt előttem,
nem törődve azzal, hogy valami fáj.
Én csak tűnődnék még itt a domb tetején,
nem néznék hátra, nem vágynék előre,
- bár biztos csalogató lenne a remény –
most elpihennék békén, hátradőlve.
S elnézném, miként ringanak a pitypangok,
- a zöldbe szórt ezernyi sárga virág -
s ahogy a nap simítja a horizontot,
mint szerelmes kéz, ha átjárja a vágy.
S lebegő illatok fülledt kavalkádja,
hagynám hogy átöleljék bozontos fejem,
s víg szélkisasszonyok körülöttem játszva,
csókot adnának, milyet még senki sem…
És ezüst fényt szürcsölnék a hold kezéből,
csipetnyi csillagporral fűszerezve,
álmodnék a csendben megint oly időkről,
mikor nyár ölelt minket minden este.
S csodálnám hogy bontja a hajnal éj sátrát,
hogy suttog bíbor szerenádot az ég,
Falánk Idő, itt olyan nyugalom jár át,
kérlek hagyj, kicsit megpihennék ma még…