Csendek öleltek. A végtelen est kebelére simultunk.
Fülledt alkonyi illatok árja pihent a füvek közt
bújva, s a vén nap, a felhők rőt lugasában aludt el
újra, aléltan. Alaktalan árnyak omolnak a fákra,
s messzi világok ezernyi arany tüze lobban az égen.
Fekszem a tornác hűs menedékén, hallgat a folyó
lent a sövények alatt. Te megrándulsz, álmodik a szív
benned, s a hold fényében elernyed a tested egészen.
Nézem az álmot adó békéd, ragyog itt körülöttünk
minden: a nyár diadémja simul selyem, éji hajadra.
Röpke időt gyűjt pillanatokba az éjjel. Elalél,
s mozdul a gondolat: megpihenünk-e a csillagok alatt?
Él-e oly álom, amit nekem őriz a vágyad? S a szíved
dobban-e értem a távoli alkony arany sugarában?
Ringat-e majd karod? S óv, ha ijeszt a magánysereg engem,
s csókol-e ajkaid édese még, ha az ősz közel újra…
Látod-e, álmodom én is. Az éjszaka íze a számban.
Alszol a vállamon, angyalok óvnak, s a fény beteríti
tornácunk. Kezed átkarol, ajkad elárul a csendben,
tétova szavak az angyalok nyelvén kedvesen: én, te…
Játszik a szél. Gyertyák tüze táncol a deszkalap élén,
s mintha megállna pihenni az éj, mikor új csoda készül…