befejező rész
A Borchgrevink-bázis még ált. A vihar nagyrészt betemette ugyan, de az egyébként is a felszín alá süllyesztett raktárak biztonságban voltak. Nem úgy, mint én. Ha innen kiszállok, a szél biztosan felborít, elsodor, és ki tudja, hol találnak rám.
Travis ugyanúgy tisztában volt a veszéllyel, akárcsak én, ezért el sem engedett. Ott ültem a biztonságos kabinomban, bámultam kifelé az ítéletidőbe, aztán egyszerre kitaláltam a megoldást. Mintha az a világ legtermészetesebb dolga lett volna! Az élelmiszerraktár szürke ajtajára koncentráltam. Travis pedig kiásta a bejáratot, aztán rátapadt a kabinnal. Egyszerű!
Az ajtókat nem zártuk, itt nem kellett illegális behatolóktól tartanunk, az erős keresztpántok elegek voltak. Különleges, extrém körülményekhez kevert zsírral kezeltem a csapokat, a nyitószerkezetet, és a gondoskodásnak hála, most sem okozott gondot a felnyitásuk. Az ajtók mögött pedig egy igazi kincseskamra fogadott! Sejtésem beigazolódott, és ennek most nagyon örültem. Talán jobban, mint amikor Howard Carter sok ezer év után először lépett be Tutanhamon sírkamrájába. Tényleg.
Ahogyan feltételeztem, a bázis tervezett kiürítésének felpörgetése miatt a legénység nem tudta berakodni a tartós ellátmány maradékát, azokat a finom konzerveket, kétszersülteket, porokat. Velük ellentétben én alaposan megpakoltam Travist! A kis vaskos kabin, amivel ideszáguldottunk, most egy hosszú, áramvonalas vonattá változott, amit a részecskék körbevettek, s bár a sebesség a méretek miatt alaposan lecsökkent, minden baj nélkül siklottunk be a kis alagúton keresztül a „pályaudvarra”.
Nagyon hálás voltam új barátaimnak. Hála nekik, kényszerű „vakációm” nem torkolt tragédiába, és ahogy az imént hozott élelmiszerkészletre gondoltam, kezdeti reménytelen helyzetemhez képest túlélési esélyeim jelentősen javultak. Sőt. Néhány napi gondolkodás, és „eszmecsere” után Travissel meg tudtam értetni a meleg víz fogalmát is! Apró örömök az életben, de micsoda minőségi ugrás itt!
Ahhoz, hogy a „vonat” sérüléseit ki tudják javítani, rengeteg energiára volt szükség. Ezt a belső reaktor csak részben tudta fedezni, azért a kis „segítők” az ovális rámpa alatt igénybe vették a Föld geotermikus energiáit is! Amikor először jártam körül a kikötőül szolgáló rámpát, feltűnt, hogy néhány helyen csövek vezetnek lefelé, de akkor fogalmam sem volt, mik lehetnek ezek. Travis rögtönzött „kisfilmmel” tudatta velem ezek rendeltetését, innen már csak egy öt perces munka volt tűzhelyet csinálni. A részecskék úgy hasították a kemény gránitot, mint a legkeményebb ipari gyémánt, csak jóval gyorsabban. Jeget raktam a mélyedésbe, megmelegítettem a konzervet, vagy bármi mást. Meg is sirattam az első meleg főzeléket, forró fasírttal, kávéval!
S persze a telhetetlenség! A technológia már adott volt, az ételmelegítés után szinte tálcán kínálta magát az ötlet, Travis pedig húsz perc alatt megcsinálta nekem a medencét, egy tíz méter hosszú, másfél méter mély, három széles fürdési, és úszási alkalmatosságot! Egyszerűen élvezet volt levetkőznöm, megmosakodnom, és úsznom a harmincfokos vízben! Tudtam mosni is! Ruhákkal ugyan nem áldott meg bőkezűen a bázis, csak néhány holmit, pár törülközőt tudtam elhozni, s bár a mosási hatékonyság sem volt tökéletes, az adott körülményeknek megfelelt.
Aminek nagyon örültem még, az az állandó fény volt! Travis folyton ott „lebzselt” körülöttem, szinte kereste a társaságomat, és néha nem értette, miért „kapcsolok ki” órákra. De amikor aludtam, akkor is villódzott mellettem, és nem kínoztak meg a sötétből előmászó rémképek. Néha voltak ilyenek is… Pihennem viszont kellett!
Travissel olyan fantasztikus túrákat élhettem át, amiről nem is álmodtam volna. Amikor magára maradt, egy ideig nem tudott mit kezdeni a szabadságával itt a jég alatt. Ő nem robot volt, amit ha letámasztanak a sarokba, ott marad, s bár mesterséges úton hozták létre, a feladatai minél pontosabb végrehajtásához intelligenciával ruházták fel. S ez az intelligencia lázadt fel benne. Kíváncsi lett, felfedezett, meglátogatott minket is.
S amit látott, azt szerette volna velem is megosztani! A jég alatti világ pedig csodálatos. Travis körülvett, világított, és különleges technológiájának köszönhetően úgy jártunk, keltünk a mélyben, mintha csak a felszínen sétáltunk volna. Olyan nyalásokat, repedéseket, barlangokat fedeztünk fel, amit emberi szem nem látott még! És talán nem is fog. Az ezeréves jégtömbök hihetetlen formavariációi elkápráztattak, a kristálytiszta falu csarnokokban Travis fénye megtörve a színek orgiáját varázsolta elő nekünk. Egyszerűen a beszélt nyelv nem elégséges ahhoz, hogy le tudjam írni, amit láttam!
Óriási jégcsarnokok pihennek érintetlenül a mélyben, ki tudja, mikor jöttek létre, és mikor tűnnek el végleg. Volt olyan hely, ahol oszlopsorokat láttunk, a korábban fentről leszivárgó víz méter vastag alakzatokban fagyott meg. A természet alkotó fantáziája nem ismert határokat, én pedig most sajnáltam igazán, hogy nem maradt semmilyen képrögzítő alkalmatosságom! Milyen felvételek lettek volna!
De nemcsak ezekről a túrákról nem fogok tudni képekkel szolgálni Edinának, hanem a vihar elmúltával a felszínen tett kirándulásokról sem. A sarki fény, az aurora australis gyönyörű zöldes hullámairól, a fantasztikus déli csillagóceán abszolút fényszennyezettség mentes látványáról sem. Sajnáltam. Nagyon!
S közben telt az idő. Nem tudtam, nem érzékeltem hogyan múlik, hiszen jelen pillanatban időmilliomos voltam, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy Travissel soha nem unatkoztam. Nem a hagyományosan vett rend szerint éltünk, idelent nem voltak napszakok. Odafent sem. Aztán lassan leszoktam az órám nézegetéséről is, mert nem számított, éppen meddig tart az, amibe belefogtunk. Ha Travis kíváncsiságágtól, és persze az enyémtől hajtva tovább maradtunk odakint, akár két-három napig is, a fáradtságtól tovább aludtam, mint szoktam. De mindig volt valami!
Egy „reggel”, kikászálódtam éppen a medencéből, és a hűvös ellen alaposan bebugyoláltam magam, amikor furcsa dologra figyeltem fel. Travis most nem volt ott közvetlen mellettem, nem akart mindenáron az aurámba befurakodni. A szokottnál távolabbról világított nekem, mintegy félrehúzódott. Baj volt! Megéreztem.
Felöltöztem, megmelegítettem a reggelimet, és már készen voltam a mosogatással is, amikor Travis végre odasomfordált mellém. Részecskéiből monitort formált, mint annyiszor, ha valami „mondanivalója” akadt. Most a Borchgrevink-bázis épületei jelentek meg.
- Igen, bólintottam. Tudtam, hogy készleteim megfogyatkoztak, már gondoltam rá két nappal ezelőtt, hogy fel kellene keresni a bázist utánpótlásért. Tudtam, hogy Travis „vette” az üzenetet, és úgy látszik, ma érkezett el a pillanat, hogy az elképzelést tett kövesse.
A szokásos útvonalon hagytuk el a barlangot. Travis a számomra megérthetetlen siklásával vitt fel a felszínre, ahol a változatosság kedvéért vihar tombolt. Az elmúlt hetekben sokszor jöttünk úgy ki rejtekünkből, hogy én az orrom hegyéig sem láttam, de szerencsére Travis mindig kifogástalanul navigált. Mint most is.
A Borchgrevink majdnem betemetődött. A sorozatos viharok miatt, a lábakra épített főépület látszott ki csak a hó alól, a tornyot ledöntötte a szél, és most csak egy csonk jelezte, hogy valaha ott állt… Valami nem volt rendben! És Travis húzta a dolgot, éreztem. Néhány perc alatt eltakarította az élelmiszeres raktár elől a havat, aztán kiásta a gépek kijáratát is, és nekem ki kellett volna szállnom, de nem tettem. Helyette a monitorra gondoltam, mint egyezményes jelre, ha azt akarom, hogy mutassa meg a „gondolatait”.
Travis pedig megmutatta. Azt a napot választotta az első képnek, amikor leszállt az övéivel együtt a fagyos sarki éjszakába. A már ismert képen felnyílt a jármű oldalajtaja, és hirtelen világosság terítette be a teret. Rengeteg részecske vett részt az akcióban, ma már töredéke sincs, és ahogy a kép megállt, hirtelen megértettem mindent!
Travis eljutott a kritikus tömeghez!
A leszálláskor aktivált méretekhez képest már akkor fogyott a tömege, amikor a megjavított hajó elhagyta az Antarktiszt. A passzivitás időszakában ez a folyamat nagyon lelassult, a mesterséges sejtek regenerációs-pusztulási aránya még kedvező volt. Aztán a több évtizedes semmittevés után Travis kíváncsi lesz a környezetére. Kíváncsi lesz az őt körülvevő világra, és bár óvatosan bánik a „készleteivel”, a véget nem tudja elkerülni. Már nem. Velem viszont, mondhatjuk úgy, turbófokozatra kapcsolt, nem spórolt, nem vigyázott, minek is tette volna…
Azért jöttünk ma ide, fejtettem meg a fájó tényt, mert ha ő már nem lesz képes engem felhozni a felszínre, saját erőből soha nem tudok még egyszer felbukkanni a rejtekhelyről!
Csak bámultam a „monitort”, és a szívem hirtelen nagyon üres lett. Tán itt belül mindig is ott volt a gondolat, hogy egyszer vége lesz ennek a „kapcsolatnak”. Amikor felkel a nap, a Borchgrevink újra benépesül, én pedig az enyéimmel akarok majd lenni. De ez most más volt. A tudat, hogy azért kell elválnunk, mert Travis már nem tud gondoskodni rólam, fájóbb volt a „mindenkinek vissza kell menni a helyére” gondolatnál.
Travis, mintha átérezte volna a fájdalmamat, vagy tán csak ismerte már az arcom minden rezdülését, egy fejet formált meg részecskéivel, és mosolyt, az én mosolyomat jelenítette meg rajta. Azt a mosolyt, amikor azokat a csodálatos jégbarlangokat fedeztük fel, és a szépségük láttán csak mosolyogtam, szólni nem tudtam egyetlen szót sem. Életem egyik legszebb napja volt. Travis pedig emlékezett rá!
Most pedig, a tomboló viharban, egy biztonságos bura alatt búcsúznunk kell. De hogyan? Mint két jó barát. Hiszen azok voltunk, s én nagyon büszke voltam arra, hogy kapcsolatba kerülhettem ezzel a „kedves halmazzal”.
Travis hirtelen erős vibrálásba kezdett, tán átfuthatott az agyamban valami gondolat a barátságról, és néhány pillanat alatt megformálta részecskéiből az én alakomat. Még soha nem tett ilyet. Bár ez a magatartás nagyon meglepett, lévén eddig csak tárgyakat mutatott nekem, élőlényt még soha, de ahogyan ott álltam magammal szemben, már tudtam, hogyan kell elbúcsúzni. Előre léptem, a kezemet nyújtottam, Travis utánzott, és ahogy a két jobb összefonódott, átöleltem a barátomat.
Valóságos ölelés volt! Éreztem karjaimban a tömeget, éreztem az erőt, ahogy viszonozza az ölelést, ugyanakkor átjárt valami furcsa, eddig nem tapasztalt érzés. Travis örömének rezgése!
Még sokáig remegett bennem ez az érzés. Napok, hetek teltek el, sőt, amikor megérkezett az első felderítő repülőgép, és mindenki legnagyobb megdöbbenésére kész leszállópálya fogadta őket, tisztaság, barátságos körülmények, még akkor is ott élt bennem az az ölelés.
A jelentésemben nem tettem említést Tarvisről. Egy nagyon nehéz, megpróbáltatásokkal teli időszakról számoltam be a bizottságnak, akik arra szerettek volna választ kapni, kinek a hibájából rekedtem ott a bázison. Mint tőlük megtudtam, egy mentőkülönítmény járt itt ugyan, de a vihar miatt már csak a sarki éjszaka beállta után, és nem találtak semmit. Gustav Lahm parancsnok csak megveregette a vállamat, és azt mondta a bizottságnak, hogy lám, ez a fiú a jég hátán is megél. Ha rajta múlik, szívesen dolgozna velem továbbra is. Ezzel a mondattal zártuk le a jelentést, belőlem a sajtó pedig hőst csinált, ami majdnem keményebb dolog volt, mint túlélni az Antarktiszt.
Ott élt bennem még akkor is Travis ölelése, amikor végre-valahára itthon Magyarországon, a repülőtéren magamhoz szoríthattam Edinát. Ő is megérezte azt a titokzatos, és furcsa dolgot, ami a lelkemből áradt felé. A cseresznyefa alatt végre el tudtam mesélni neki az egész történetet, és ahogy ott feküdtünk a hintaágyban, felettünk ragyogtak a csillagok, találgattuk, honnan is jöhetett Travis…