folytatás
travis
A halványsárga fluoreszkálás lassan terült szét alattam a hóban. Nem árasztott el mindent robbanásszerűen, ahogyan azt váratlan felbukkanásából gondoltam volna. A villódzás közvetlenül a hevenyészve megépített iglura koncentrálódott, és csak lassan tört előre. Mint amikor valaki egy régi petróleumlámpással indul felderítőútra a ködben, de a fény csak néhány lépésnyire képes megelőzni.
A torkomban dobogott a szívem! Félve húzódtam hátra az üregben, visszavonultam az elől a valami elől, és olyan magasra másztam, amennyire csak lehetett. Görcsösen markoltam a vaskos elemlámpát, fegyvernek tán a súlya miatt megfelelő lesz, de ez inkább pótcselekvés volt, mint haditerv. Kellett egy biztos pont! Ennyi.
A fény követett. Sőt, a csizmám egy része már fluoreszkált, s ahogy oldalra pillantottam, az a valami, a kezeslábasomra is felkúszott! Kezdtem pánikba esni. Agyam leblokkolt, az izmaim telítődtek a félelem mérgével, és nem tudom, meddig lehetett volna fokozni még ezt a tehetetlenséget. Talán, amíg megáll a szívem, gondoltam, mint ahogy az érzékelés ködén át megfordult bennem a drámai „bekebelez” szó is, amikor megzavartak bennünket. A Valamit és engem!
A tomboló vihar rést talált az iglu egyik eleménél. A szél óriási bömböléssel tépte le a tetőt, a hirtelen nyomásváltozástól azt hittem, beszakad a dobhártyám. Egy villanásnyi idő alatt nagyot zuhant a hőmérséklet, az arcom tele lett hóval, és a jóval száz kilométer feletti szél kibillentett egyensúlyomból. De még mielőtt az elemek játékszerévé váltam volna, a Valami egyszerűen rám ugrott, nem tudok rá jobb szót, és beterített teljesen.
Az első reakcióm a menekülés volt. Kapálóztam, kiszabadítandó magam a fogságból, de azonnal érkezett is a válasz egy erős szorítás képében. Aztán egy nagy levegőt vettem, agyam egy villanásnyi idő alatt kitisztult, és ahogy átöblítődtem oxigénnel, villant a kép, a fuldoklót megszorítja a búvár, nehogy az kárt tehessen benne!
A Valami pedig lehúzott a felszín alá!
Egy furcsa közegben siklottunk lefelé. Nem jég volt, nem hó, és a hogyanról fogalmam sem volt. A miérten nem volt időm gondolkodni, a meddig pedig egyszerre csak véget ért. Fogalmam sem volt, hová csöppentem, de a mozgás megszűnt, és a Valami óvatosan talpra állított. Kicsit bizonytalanok voltak a lábaim, mint a vásárban a körhinta után, de álltam.
A fluoreszkáló részecskék pedig lesiklottak a ruhámról. Elengedték a kezemet, kiereszttettek a burokból, és villódzva szétterültek mögöttem a falon. Tanácstalan, de a fényért hálás voltam. A sötétet most nem tudtam volna elviselni, és ahogy elfordítottam „Valamiről” a fejem, a látvány meglepett.
A ki tudja, hány száz, vagy ezer méter vastag hómező mélyén, egy sziklabarlangban álltam! Hallottam már véletlenszerűen képződött légüregekről, amik a jégtakaró mozgásakor keletkeznek és tűnnek el, fantasztikus alakzatokat produkálva, de ez a hely nem az volt! Kétségtelenül masszív kövek vettek körül, talapzat, boltozat, falak!
Azon vettem észre magam, hogy az iménti páni félelem elszállt, mintha odakint maradt volna a viharban, és a helyét átadta a kíváncsiságnak. Letoltam a fejemről a kapucnimat, itt nem fújt a szél, nem volt rá szükségem. Tulajdonképpen a kabátomra sem, mert nem volt hideg! Igaz, a fenti fagyos klímához képest néhány fok pluszban, itt már jó időnek számított.
Körülnéztem. Egy magas, csarnokszerű képződménybe hozott a sorsom, ami nagyságát tekintve leginkább a Nyugati pályaudvarhoz hasonlított. És nemcsak nagyságában! Amennyire a fény bevilágította a helyiséget, a falak mellett peronszerű sávot láttam körbe futni. S hogy miért jutott eszembe a pályaudvar? Középen egy ovális rámpa állt, embermagasságú oszlopokkal megtűzdelve, mintha itt állt volna a „vonat”.
Tettem néhány tétova lépést a rámpa felé, hívjuk így, és a fluoreszkálás követett! A Valami, ami lehozott ide, elvállt a faltól, villódzva szétterült körülöttem a köveken, de amint megtorpantam, megállt az is.
- Mi a nyavaját akartok tőlem? – ordítottam rájuk hirtelen, és a visszhang, mint valami össztűz, záporozott rám mindenhonnan. Futásnak eredtem. Átvágtam a csarnokon, el, az általam peronnak ítélt sávig, felugrottam rá, s miután biztosítva éreztem a hátam, kezemben a lámpámmal szembe fordultam azokkal. Mert a fény követett! Sőt! Olyan sebességgel ért utol, már a legrosszabbra gondoltam. De hirtelen megtorpant, és megdöbbenésemre egy lapos felület formálódott belőle. Egy monitorszerű felület!
A düh amilyen hirtelen árasztotta el az agyamat, olyan hirtelen vonult vissza, és alakult át kíváncsisággá. A kezem lehanyatlott, már nem volt szándékomban ellenségesen viselkedni, mert rájöttem, az a valami nem bántani, kommunikálni akart velem!
Tágra nyílt szemekkel bámultam a „kivetítőn” megjelenő csarnokot, aminek a közepén, az ovális rámpán egy hatalmas test állt. A „vonat”. Oldalán jól kivehető folytonossági hiány. Vezetékek, csövek, deformálódott, füsttől megfeketedett panelek árulkodtak az egyértelmű sérülésről. A test körül szinte vakító fény vibrált. Szikrák fröccsentek, félig beépített új panelek jelezték, hogy intenzív javítási munkák folynak. De egyetlen dolgozót sem láttam! Aztán a kép váltott.
A monitor a Csendes-óceánt mutatta felülről. Mindenfelé hatalmas, összefüggő vízfelület, háznyi magas hullámok, vad vihar tombolt éppen, sehol a part. Aztán néhány villanásnyi időre felbukkant a képen egy hánykolódó, háromárbócos vitorlás hajó, és ugyan olyan gyorsan beleveszett a viharba. A képből érzékeltem, hogy a „vonat” gyorsan veszíti a magasságot, és nagy sebességgel repül. Aztán amikor felbukkantak az első jégtáblák, megértettem.
- Megsérültetek, suttogtam. - Mindenképpen le kellett szállnotok a világunkban, de amerre repültetek, nem volt szilárd part. Az Antarktisz úgy tárult elétek, mint az ígéret földje. Hidegen, de tisztán.
A következő snitten a „vonat” már a havas síkságon állt, bogárszerű támasztólábai stabilan tartották a fenséges, futballpályányi hosszú, több emelet magas testet. A jármű sötét burkolatán milliónyi fénypont világított, és a sarki éjszakában ragyogó látványától megdobbant a szívem. Ám ahogy fordult a kép, mintha egy sárkány marcangolta volna szét a gép oldalát, ahol hatalmas sebhely tátongott a burkolaton. Sajnáltam őket, igazán.
Aztán felnyílt néhány oldalelem, gőz szökött ki rajtuk, és ezzel egy időben halványsárga valami ömlött ki a hóra. Rengeteg volt belőle, fényesen fluoreszkálni kezdett, és villámgyorsan szétterjedve, néhány pillanat alatt fényárba burkolta a monstrumot. A hó szó szerint ragyogott a „vonat” körül, ám a fényesség lassan csitulni látszott, és az óriási test süllyedni kezdett...
- Egy mesterséges organizmus, világosodtak meg a gondolataim, bár éltem a gyanúval, hogy ez némi segítséggel történt. – Elvégzik a nehéz munkát, kitelepülnek, menedéket vájnak a kemény sziklában, javítanak, világítanak. Gazdáik odabentről irányítják őket, nem tehetik ki magukat a Föld veszélyeinek. És miután a „dolgozók” elvégezték a javítást, itt kell maradniuk, mert „fertőzöttek” lettek. S utánpótlás nem lévén, fogynak, míg egy nap nyomuk sem marad.
Le kellett ülnöm. Agyam mindig is könnyedén fogadta be az újdonságokat. Kalandor típusnak tartom magam, nyitott vagyok minden különlegességre, de ez a szituáció, a megértés mechanizmusa kifárasztott. Éhes voltam, kimerült, és tanácstalan. Gondolkodnom kellett.
A villódzó „monitor”, hagyott gondolkodni, visszaalakulva amorf tömeggé, lassan hátrálni kezdett. Még mindig őket bámultam, de gondolataimban megfordult a leves, kezdtem éhes lenni, és a legnagyobb megdöbbenésemre a tömb egy kis része megformázta az önmelegítő leveses tasak formáját! Pontosan úgy, ahogy agyamban felbukkant a kép!
- Telepatikusok! – suttogtam, és már tudtam, hogyan értettem meg ilyen könnyedén a történetet. Az általuk „látott” alakokat, formákat meg tudják mutatni, meg is értik, de beszélni nem tudnak.
Hirtelen ihlettel a Borchgrevnik állomásra koncentráltam, és ahogy a tömb felé sandítottam, leesett az állam! Ott volt mindegyik épület, konténer, ott voltak a garázsok, a raktárak, a felszállópálya. Hihetetlen! Csak ámultam, bámultam, hiszen ez a valami kíváncsi volt! Miután itt hagyták, eljött, megnézte a bázist, megnézett bennünket, embereket, és mi észre sem vettük!
Néztem a képet, csodálkozásom közepette megpróbáltam beleképzelni magam a leskelődő pozíciójába, ekkor hirtelen egy alak bukkant fel a nagy fehérségben. Gyorsan közeledett, porhavat vert fel, tehát a robogón jött, és ahogy elsuhant a nézőpont mellett, legnagyobb megdöbbenésemre, én voltam az! Tisztán, élesen ki tudtam venni a kabátomra varrt emblémát, csak nekem volt ilyen a társaságban. Huh!
- Vissza kell jutnom a bázisra, mondtam félhangosan, és felrémlett bennem a túlélés lehetősége. – Ha a gépeknek sietniük kellett a felszállással, nem pakolhatták be a kikészített cuccokat. Ha pedig itt kellett hagyniuk valamit, csak az élelmiszeres konténeres konténerek jöhettek szóba. Konzervek, tartós élelmiszerek, minden, amivel át lehet vészelni a sarki éjszakát!
Az ötlet felvillanyozott. Már csak azt kell kitalálnom, hogyan magyarázzam el a kérést, sóhajtottam, de a valami, még nem adtam nevet nekik, váratlanul eltávolodott néhány lépésnyire, majd visszajött. Valamit mondani akart.
- Mint Edináék kutyája! Travis.
- Mit akarsz mondani? – álltam fel kíváncsian, és ahogy leugrottam a peremről, a gömb határozottan elindult a csarnok másik oldala felé. Követtem, szó nélkül siettem a villódzás után, mögöttünk a rámpát pedig lassan felfalta a homály.
Egy szűk járatba vezetett be, hirtelen elhatározással Travisnek neveztem el a formációt, hiszen a „valami” olyan snassznak tűnt. Egy szűk járatba vezetett be Travis, ami a nagy csarnokból nyílt, és felegyenesedve éppen elfértem benne. Itt már hideg volt, a benti időjárás után fel kellett öltöznöm. Travis megvárta, amíg rendezem a felszerelésemet, majd visszafordult, és a néhány perccel ezelőtt látott hó robogómat mintázták meg a részecskéi.
Bólintottam, én is a járműre gondoltam, mintegy nyugtázva az elképzelést, mire Travis hirtelen körbevett. Nem rám ugrott, mint ahogyan az első találkozásunkkor tette, az olyan spontán reakciója volt a betörő viharral szemben, a sokadalom most határozott építkezésbe kezdett. Furcsa érzés volt, ahogyan ott vibráltak körülöttem a fluoreszkáló részecskék, látszólag össze-vissza rendeződve, aztán alig két szemvillanásnyi idő alatt elemeltek a talajtól, fekvő pozícióba helyeztek, és egy kabint építettek körém.
Aztán a kabin, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lett volna, becsusszant velem az alagút végén a hó falba! Még arra is tekintettel volt Travis, hogy mi, emberek a szemünkkel gyűjtjük be a legtöbb információt a külvilágból, ezért közvetlen előttem a részecskék abbahagyták a villódzást, és áttetszővé váltak!
Nem tudom, milyen gyorsan siklottunk a hóban, az ember elveszíti a viszonyítási alapját, ahogy a metróalagútban, de amikor kibukkantunk a felszínre, a látványtól megborzongtam. Tombolt a vihar! Fekete volt az ég, elképzelhetetlen sebességgel száguldott a szél. Felkapta, kavarta a fagyott havat, óriási hótorlaszokat épített fel, hogy aztán a következő pillanatban lerombolja.
Travist nem érdekelte a vihar. Ráidomult a szélre, alakját úgy változtatta, hogy az ne tudjon belekapni, sima, cseppfelületén elcsúszott minden légáramlat, ő azonban kihasználta azt a hatalmas erőt, hogy előre tudjon jutni. Száguldottunk a havon! Ahogy még soha…
még egyszer folytatom…