Antarktisz
Március végét írtunk. Otthon, Magyarországon már csak emlék volt a tél hidege. Hosszabbodó nappalokkal, kellemes idővel, virágba borult fákkal érkezett a tavasztündér, s ahogy a laptopomon a képeket nézegettem, melegség költözött a szívembe. Néhány hét múlva én is otthon leszek, sóhajtottam és vágyakozva simogattam meg Edina fényképét.
Az eredeti elképzelés szerint együtt jöttünk volna erre az expedícióra, mint életünk nagy kalandjára. Ed azonban Új-Zélandon elcsúszott a kikötőben, és elszakadt a térdszalagja. A kórházban ott akartam maradni vele, de aztán rábeszélt, hogy ne hagyjam ki a „Nagy lehetőséget”.
- Olyan hamar elszalad az a hat hónap, simogatta meg az arcomat.
S bizony elszaladt! Én pedig imádtam az Antarktiszt. Hamar megszoktam az állandó világosságot, munkához, szórakozáshoz is kiváló dolog, amikor nem kell valamit félbehagyni a sötétedés miatt. De elszaladt ez is. Mostanra a nap mindegyik „képzelt” reggelen egyre laposabb ívet követve közeledett a horizonthoz. S ahogyan csökkent a napsütés intenzitása, úgy váltott át a hőmérséklet az elviselhetőből az elviselhetetlen kategóriába. Ahogy közeledett a sarki éjszaka, az Antarktiszon véget ért a kutatási időszak.
Az Új-Zélandi Polár-központ, állomásunkat, a Borchgrevnik kutatóbázist jelölte ki, hogy ide gyülekezzenek a keleti part „vándorló” expedíciói. Ide le tudtak szállni a nagy csapatszállító repülőgépek is, hogy azután egy nagy közös evakuáció keretén belül ürítsék ki a jeges világot.
Egyszóval nagy volt a sürgés-forgás már két hete. Csomagoltunk, leltároztunk, leszereltük az állomás berendezéseit, amik nem bírták volna ki a szélsőséges hideget. Közben sorra érkeztek a környékről a különböző nemzetiségű „vándorló” expedíciók, és lassanként úgy nézett ki a bázis, mintha kempinget nyitottunk volna. Kinőttük a hálóhelyeket, és a fehér hómezőn most színes sátortábor keretezte a Borchgrevniket.
Reggel megérkezett a három C 130-as Hercules is. Ennyi ember és felszerelés elszállításához ezek voltak a legalkalmasabb szállítóeszközök, és az a méltóság, ahogyan leereszkedtek a leszállópályámon, megdobogtatta a szívemet. Nagyok voltak, fehérek, és rengeteg munka kellett ahhoz, hogy mindent a fedélzetükre pakoljunk.
S hogy ne menjen minden zökkenőmentesen, meteorológusunk jelezte, nyugat felől egy nagyon komoly viharfront közeledik.
- Lassan jön, mutatott Dr. Zoogi a monitorra, három, talán négy nap, míg ideér.
- Több rosszhírt nem akarok ma már hallani, mondta tréfásan Gustav Lahm, a technikai nagyfőnök, hiszen négy nap múlva már Új-Zélandon leszünk, de az élet abban a pillanatban rácáfolt reményeire.
- Alig egy perce vészjelzést kaptunk egy olasz kutatócsoporttól, lépett oda hozzánk Tim Howa, a rádiós, és letette elénk az üzenetet. Az olaszoknak a vezénylés szerint nem ide kellett volna jönniük. Rendelkeztek egy kisebb szállítógéppel, nekik be kellett volna hajózniuk a repülővel együtt. De a technika megmakacsolta magát, és a Borchgrevniktől negyven mérföldre sikeresen landoltak a havon.
Gustav Lahm felnézett, de én megelőztem.
- Bízza rám Főnök, ittam meg a maradék kólámat, és mentem is. Ezért is szerettek. Gyors voltam, és segítőkész.
A nagy lánctalpassal elzötykölődni a repülőgépig nem volt ugyan a vágyaim netovábbja, de jelen nem mérlegelhettünk. Segíteni kellett, és nekünk minden eszközünk adott volt. S bár a hó-mobil lassú volt, mint egy ökrös szekér, minden kényelmetlenségért kárpótolt a fantasztikus panoráma. Ismertem jól a környéket. Tudtam, merre vannak a biztonságos utak, nemegyszer vezettem már tudóscsoportot errefelé, és minden nehézség nélkül megtaláltam a veszteglő gépet. Nagyon örültek nekem!
Egy óra alatt átpakoltunk minden holmijukat a pótkocsis lánctalpasba. Rengeteg felszerelést hoztak magukkal, és mondanom sem kell, minden nagyon fontos volt! Megadóan bólogattam a hétszázhuszonnegyedik doboz után is, aminek fogalmam sem volt a tartalmáról, viszont helyet kellett nekik találnom.
Egy kicsit fáradtabban mosolyogtam, amikor négyórányi zötykölődés után, az egyébként nagyon szimpatikus csapatból egy fiatal kutatóhölgy kétségbeesve jött utánam a raktárakhoz. Könnyekkel a szemében magyarázkodott, hogy bizony a nagyon fontos adatokkal teli laptopját ottfelejtette a gépen.
- Pontosan hol? – kérdeztem vissza fáradtan, négy napja alig aludtam valamit.
- Az ülések felett, az egyik csomagtartó hálóban, pislogott rám nagy szemekkel a geológus.
Robogóval két és fél óra, gondolkodtam el, de a hölgy annyira kétségbe volt esve, hogy nem tudtam nemet mondani. Arany szívem volt. Kaptam egy puszit is köszönetképpen, visszaálltam a garázsba az „ökrös szekérrel”, és feltankoltam a nagy robogót üzemanyaggal. Vetettem még egy pillantást a sürgés-forgásra, pontosan ismertem a menetrendet, és bőven volt időm a felszállásokig. Különben pedig nagyon szerettem száguldozni a sima havon ezzel a tuningolt vadállattal!
Odafent a toronyban már az utolsó műszereket szerelték le a technikusok. Gyakorlatilag csak üres konzolok maradtak az épületben. Az erkélyen Gustav Lahm, és a bázis tudományos vezetője, Dr. Gerrard Leon elégedetten szemlélték az alattuk zajló munkálatokat.
- Néhány óra, és befejezzük a berakodást, nézett Lahm a mellette álló férfire.
- A legénység? – kérdezte Dr. Leon.
- Jó hangulatban várja mindenki, hogy beszállhasson. A ti gépetek egy órán belül indulhat. Én az utolsó transzporttal megyek, cirka öt óra múlva. Tudod, a kapitány hagyja el utolsóként a hajót. Még ha nem is süllyed, nevetett fel a német parancsnok.
- Jó volt együtt dolgozni veled Gustav, mosolyodott el Dr. Leon is, és kezét nyújtotta barátjának. A kézfogásból azonban nem lett semmi, mert a baráti jobbot hirtelen mozdulattal a szeméhez emelte. – Mi a fene?- meredt a távolba.
Lahm parancsnok követte barátja tekintetét, és az ő arca is elkomorult. Villámgyors mozdulattal kapta elő a távcsövet, aztán már rohant is le a vaslépcsőkön.
- Itt Lahm, kiabálta a rádióba, mindegyik gép azonnal készüljön az indulásra.
- Sokkal hamarabb ér ide a vihar, mint gondoltuk, suttogta Dr. Leon odafent, saját távcsövével a messzeségben gyülekező feketeséget bámulva, aztán ő is lesietett a toronyból.
Lahm már intézkedett is. Mire Dr. Leon leért, az egyik Hercules motorjai már jártak, a másikét akkor indították. A havon feltornyozott könnyebb ládákat a csatárláncba állt legénység, tudósok, kisegítők adogatták a gépek rámpáira, ahonnan a belső személyzet helyezte el őket. Sietősen, de nagyon gondosan rögzítettek minden egyes csomagot.
- A konzerves konténereket, és a tartós élelmiszeres ládákat vigyék vissza a raktárba, utasította Lahm a rakodógépek kezelőit, és nyugtalanul pillantott a távolba. – Már nem tudjuk őket berakodni. Figyelem! - próbálta túlkiabálni a motorok zaját, akinek nincsen feladata, befelé a gépekbe.
Az egyes és kettesszámú Hercules már zárta a rakodófalat. Lahm felemelt mutatóujjával gyors köröket írt le a levegőbe, aztán jelezte, induljanak. Amint a szállítógépek megmozdultak a havon, és felsivítottak a hajtóművek, Lahm még egyszer körbenézett a táboron, és a két későn jövő rakodót beterelte a saját repülőjükbe.
- Nagyon közel lesz, intett a rakodófalat kezelő őrmesternek, és fülest kért.
- Ha csukva a hátfal, mehetünk.
- Vettem, jött vissza azonnal a válasz, és mindenki érezte, hogy a gép teste megremeg. A pilóták is látták azt a nagyon gyorsan közeledő fekete falat, ami már beborította szinte az egész horizontot. A két testvérgép biztonságban felszállt, és kellő távolságra volt tőlük, hogy a hármas számú Hercules is nekigyürkőzzön.
A lebénult kisrepülőben voltam éppen, és megtaláltam a laptopot, amikor az első gép elhúzott a távolban. Aztán nagyon rövid időn belül következett a második gép. Valami nem stimmelt! Hónom alatt a számítógéppel kiléptem a hóra, és megakadt a szemem a feketeségen.
Nem is tudtam semmit sem mondani, még egy káromkodás sem jutott eszembe. Abban a pillanatban felpattantam a robogóra, begombolkoztam, és már rántottam is be a motort. Egy pillantás hátra, az a vihar nagyon gyorsan közeledett! Nem voltam gyakorlott meteorológus, de a tapasztalat azt mondatta velem, nem fogok visszaérni.
- A rohadt életbe! – csúszott ki mégis a káromkodás, és tisztában voltam vele, ha a robogón ér a hóvihar, nemhogy nem érek vissza, de…
-Basszus! – állítottam le dühösen a motort, és legszívesebben megtapostam volna azt a nyavalyás laptopot! Hogy a francba lehettem ilyen állat?
A repülőgépen talált szerszámokkal rekordgyorsasággal vájtam ki a hóban az odúmat, és bár nem lett az építményből szabályos iglu, de talán megvéd majd. A robogót beástam a hóba, a repülőt szélbe fordítottam, és kipányváztam. Az utolsó mozdulatokat már a vihar első lökései kísérték, amik olyan hevesen támadtak meg minden kiálló dolgot a hómezőn, hogy alig tudtam elcsúszkálni az iglu bejáratáig.
De bent voltam, odakint pedig váratlanul elszürkült minden, és lecsapott rám a hóvihar.
Borzasztó volt a hangja! Bömbölt a szél, mint egy hatalmas sárkány, dühödten csapkodott a képzeletbeli szárnyaival, és beleharapott mindenbe, ami ellent akart neki állni.
A sötétben megtapogattam a zsebeimet. Ott volt az elemlámpa, és ott volt a vésztartalék is, néhány falat ennivaló, két önmagát felmelegítő tasakos leves, kevés víz, gyufa, pozíciójelző, és én mindig hoztam magammal széndioxid mérőt.
Kellemetlen meglepetések elkerülése végett azt kapcsoltam be először, és beledöftem az iglu falába. Az elemlámpát csak néhány percig égettem, ittam egy kortyot, és átnyomtam a pozíciójelzőt „on” állásba. Aztán felhúztam a kapucnimat, szerencsére fázni egyáltalán nem fáztam, és bár a szívemben ott motoszkált a félelem, az utóbbi napok annyira kiszívták az erőmet, hogy egyszerűen elnyomott az álom!
Az órám csipogására ébredtem. Reggel hét órára volt beállítva, mint mindig. Tizennégy órát aludtam, ugrottam fel, vagyis csak ugrottam volna, mert elgémberedtek a tagjaim. Odakint még mindig változatlan erővel tombolt a vihar, mondták a meteorológusok, hogy nemcsak egy kis helyi történet lesz. Még mindig sötét volt, még mindig hallatszott a bömbölés, bennem pedig lassanként tudatosult a megváltoztathatatlan tény: itt ragadtam!
Felfogtam! Elfogadni még nem tudtam, és hogy tisztább aggyal tudjam átgondolni a helyzetemet, apró rést nyitottam a bejáraton. Ki kellett cserélnem az elhasználódott levegőt, még ha metsző hideget is engedtem be, ám tiszta fejjel is ugyan arra az eredményre jutottam. Nem vártak meg! Nem kockáztatnák sok-sok ember életét egyetlen miatt, és ez így helyes.
Herr Lahm ismer engem. Tudja, hogy akár a jég hátán is megélek, biztos volt benne, hogy megmenekülök a vihartól, és ha kitisztul az idő, vissza fognak értem jönni. Még akkor is, ha közben beáll a több mint százötven napos sarki éjszaka.
Megfontoltan kikapcsoltam a jeladómat, az úgyis csak kis hatósugarú, és most nincsen a közelemben senki. Aztán ettem egy falatot, és miközben megmozgattam elzsibbadt tagjaim, Ed jutott eszembe, ahogy ott vár a virágba borult cseresznyefa alatt.
Elmosolyodtam a gondolatra, és önkéntelenül is egy könnycsepp gyűlt össze a szemembe, amikor váratlanul halvány derengés fénye hatolt át a havon. De nem felülről jött, keresőlámpák nem lehettek, a legnagyobb megdöbbenésemre a fény alulról vett körül engem!
Folytatom