Harmadik rész
Estére a helyzet rosszabbodott. Az eleinte kellemes lehűlést hozó csendes esőhöz a délután folyamán csatlakozott a szél is. Először csak odébb tolta a "szürkés paplanokat", helyet csinált az igazi, fekete viharfellegeknek, aztán felkorbácsolta a tengert, többméteres hullámokat növesztett, és mindet nekihajtotta a sziget hullámtörőinek.
Imádom a vihart ahogy kialakul! Szeretem nézni az elemek küzdelmét, s bár a pusztítást nem kívánom senkinek, mindig lenyűgöz az a hatalmas energia, amivel egy-egy vihar rendelkezik. Alexszel kiültünk a magasan fekvő sziklákra, és órákig néztük a szétfröccsenő hullámok permetében a fáradt fényű nap megbontott színeit. Csodáltuk az égen tornyosuló felhők kavargását, és a távolban mutatni szerettem volna valamit, de Alex váratlanul megfogta a kezemet.
Remegés futott át a karomon. Aztán meghallottam a morgást! Lassan jött, mondhatnám azt is, méltóságteljesen töltötte be a teret, és a zsigereimben éreztem, hogy valami hatalmas tart felénk. Mind a ketten felálltunk, döbbenten bámultunk az óriásra, aztán a hullám olyan erővel vágódott neki "páholyunk" talapzatának, hogy megremegett bele az egész sziget! A felcsapódó vízfüggöny úgy terített be bennünket, hogy mozdulni sem tudtunk.
- Wow! - kiabáltam a zuhany után, és leráztam magamról a vizet. A mellkasomban úgy zakatolt a szívem, mint egy gőzmozdony, megtöröltem az arcomat, és vártam a következő hullámot! Alex nem osztotta a lelkesedésemet, inkább óvatosan hátrébb lépett.
- Félek, olvastam le a szájáról, mert hallani a vihar morajától nem hallottam semmit. Viszont éreztem megint remegést, hallottam a morgást, és bár kedvem lett volna újból átélni a becsapódás semmihez sem hasonlító eufóriáját, látva Alex ijedtségét, visszasétáltunk a toronyhoz.
Utolsó mély lélegzetet vettem a párás levegőből, aztán bezártam a menedékünk vaskos ajtaját, az ablakspalettákat már korábban, a viharra felkészülve rögzítettem. Meggyújtottam a mécseseket. Ma egyébként is hamarabb szürkült, a nappal nem küzdött tovább a homállyal, de az égzengés miatt idebent már teljesen besötétedett.
- Ma szeretném, ha fent aludnál velem, fordult felém Alex, s hogy ne kelljen megmagyaráznia döntését, akkorát dördült az ég, mintha a villámok ura kettéhasította volna az univerzumot. A poharak összekoccantak az asztalon. Beleegyezésként csak bólintottam.
Megszárítkoztunk, átöltöztünk, és miközben odakint fáradhatatlan erővel tombolt az orkán, a mécsesek lángjánál megvacsoráztunk.
- Te elgondolkodtál már azon, nézett rám Alex két falat hal között, mi lesz akkor, ha itt ragadunk?
- Ránk találnak, mondtam, és gyengéden megfogtam Alex kezét.
- Szeretem a derűlátásodat, mosolyodott el, de mi támasztja alá ezt az optimizmust.
- A világítótorony...
- Ha lenne értelme a világítótoronynak, akkor már láttunk volna hajót is. Nem? Vagy csak világít bele a vakvilágba?
- Vakvilágítótorony? - kérdeztem vissza, és Alex jót nevetett rajta. - A torony tényezőt úgy értettem, hogy bár a lenti műszerek automaták, de évente egyszer akkut kell cserélni bennük. A rajtuk lévő matricák legalábbis ezt támasztják alá.
- Te láttál ilyeneket? - kerekedett ki Alex szeme, én pedig bólintottam.
- Ha a legrosszabbra készülünk, egy értelmes gazdálkodás mellett sokáig ki tudjuk húzni. Bár a halételek változatossága véges, mutattam a tányéromra, de egy jó társaság feledtetheti ezt a tényt. Szeretek veled itt a szigeten.
- Ezt jó hallani, mosolyodott el Alex, áthajolt az asztal fölött, és a szigeten tartózkodásunk óta először megcsókolt. Csokoládé ízű volt a szája, elmajszoltunk egy-egy kockát a vihar okozta ijedtségre, és ahogy az olajmécses fényében rám nézett, zöld szeme sejtelmesen csillogott.
- Olyan a szemed, mint a smaragd, mondtam halkan.
- De? - suttogta vissza Alex mosolyogva.
- Nincsen semmi de, próbáltam szabadkozni, és az orrunk összeért.
- Fent felejtetted a hangsúlyt...
- Tényleg? - húztam Alexet még közelebb magamhoz, és közvetlen közelről nézhettem a szemeibe. Nem tudom, tán ez a lehetetlen szituáció tette, ketten távol a világtól egy vihar közepén, de határozottan olyan gondolatom támadt, mintha Alex elhallgatna előlem valamit. S nem volt elég a kétely, ki is mondtam, amit gondoltam. - A smaragd tüze mély, de titok lapul benne...
- Titok? - húzódott lassan hátrébb a lány. Odakint villám cikázott át, a hangrobbanástól mind a ketten összerezzentünk. Alex ott térdelt az asztalon, a pillanatnyi fényárban élesen kirajzolódott az árnyéka a szemközti falon, de ahogy ellobbant a villám, a sötétben már csak a mécs tüze pislákolt. A smaragd tüze elveszett!
- Fáradt vagyok, suttogta a lány, s bár a mosolya megmaradt, az iménti pillanat varázsa feloldódott a besűrűsödött homályban. - Ugye, itt alszol velem?
- Vigyázok rád, suttogtam vissza, de ki akartam öblíteni a számból az utolsó mondatom keserű ízét. Lehet hogy megbántottam Alexet, s bár úgy aludtunk el, összebújva, betakarózva az ő ágyában, mintha nem történt volna semmi, bennem ott maradt az érzés.
- Holnap kiengesztellek, simogattam meg az arcát, aztán én is elszundítottam.
Alex keltett hajnalban. Odakintről már nem hallottuk a vihar hangjait, de az eső még mindig kopogott az ablakon.
- Ébresztő, rázott fel a kisasszony, jókedvű volt, és teljesen éber. Én kevésbé, Alex minden egyes összerázkódására felébredtem, amíg villámlott és dörgött, nem tudtam rendesen aludni. Fáradt voltam, most én.
- Úszunk? - suttogta a fülembe, és lehet hogy igaza volt.
Vagy lehet, hogy nem? Hideg volt a víz az öbölben, a vihar alaposan felkavarta a rétegeket, s bár alig akartam bemenni, néhány karcsapás után olyan frissesség járta át az izmaimat, amit kár lett volna holmi lustaság miatt kihagyni. Esett az eső, a vízbe érkező cseppek megvadult darázsrajként vettek körül bennünket, de a szél már nem kergette a hullámokat a partnak.
A nyugodt vízben egymás mellett tempóztunk, aztán egy nagy levegővel lemerültünk a fenékhez. Felzavartunk két homárt a homokban, nyakon is csíptem mind a kettőt, és ahogy Alexre néztem, elmosolyodtam. Kivittem a zsákot a homokra, aztán visszavetettem magam a lányhoz. Olyannak éreztem magunkat, mint két nagy fóka! Gondtalanul élveztük a vizet! A hosszúszárú növényzetben úszkáltunk, bújócskáztunk a sziklák között résekben, ringattattuk magunkat a hínárral, tapostuk a vizet és csókolóztunk az esőben.
- Nem akarok innen elmenni, suttogta Alex egy óra múlva, és vacogva bújt hozzám az esőben. Lila volt a szája, mellesleg az enyém is, lehúzkodtuk egymásról a sós fürdőruhákat, és néhány percet álltunk még összefonódva, amíg az édesvíz leöblítette a testünket.
- Mennünk kellene, vettem elő a sziklarepedésből a száraz törülközőt, és betekertem vele Alexet. Összefogtam a ruháinkat, meg azt a két homárt, amit ebédre szántam, és én csak úgy mez nélkül Alex után siettem.
A délután folyamán az eső ellenére is úsztunk egy kiadósat, most a sziget másik oldalán, a zátonyoknál, és a sziklák mellett olyan csodálatos látványban volt részünk, hogy ki sem akartuk jönni a vízből. Temérdek halat, korallt láttunk, s a természet milliónyi színe elkápráztatott. Még az a két szirtcápa sem rémisztett meg, jól lehet, kicsit voltak, amik ott cirkáltak közvetlen mellettünk.
Estére Alex úgy elfáradt, a karomban vittem fel az alvó lányt az emeletre. Már a vízben is láttam, hogy a merülések időtartama egyre rövidül, a barlangot, amit találtunk, már fel sem tudtunk fedezni belülről. Elfáradt, tegyük hozzá, én is, de ahogy a horizonton lebukott a nap, olyan béke szállta meg a világítótornyot, amit már nagyon régen nem éreztem. S szerettem volna, ha ez az érzés, nagyon sokáig tart!
Az elkövetkező három hét igazi nyarat hozott nekünk. Meleg volt, sütött a nap, már nem volt olyan hideg az óceán sem, és rengeteg időt töltöttünk a vízben. Kímélni kellett a készleteinket, vadásztunk, kagylót gyűjtöttünk, de amikor nem hajtott semmi kötelező dolog, úsztunk, játszottunk, élveztük a hullámokat, és egymás társaságát. Napoztunk a parton, lebarnultunk mind a ketten, mintha valódi bennszülöttek lettünk volna. Éjszakánként együtt aludtunk, hajnalban együtt ébredtünk, s ha csak néhány percre nem láttam, máris hiányzott. Szerelmes voltam!
A hajótörésünk harmincadik napját egy nagyon finom vacsorával szerettem volna megünnepelni, s talán az izgatottságtól hamarabb ébredtem. Pirkadt. Alex a széken ült az ablak mellett. Ideges volt, mintha valami baj lenne, kerülte a pillantásomat. Meg akartam simogatni az arcát, de elkapta a fejét. Nem erőltettem a beszélgetést, a női test működése ellen úgy sem volt mit tennem. Csak megmutattam az úszószemüveget, de nemet intett, így egyedül baktattam le a partra.
A zátonyok felőli oldalon akartam messzire kiúszni a sziklagyűrűhöz, hogy homárt foghassak, arrafelé jó kövéreket láttunk, de mielőtt elindultam volna, visszanéztem. Alex odafent volt a torony tetején! Nyugat felé bámult, észre sem vett engem, én pedig megvontam a vállam, és jó tempóban elindultam a homárlelő helyre.
Úszás közben nem hagyott nyugodni a gondolat, Alex vajon mit keres a legfelső szinten, bár néha én is felmásztam odáig, ahol a tükör forgott. Fantasztikus kilátás nyílt az óceánra, de amikor odaértem a "homársziklához", és megint visszanéztem, akkor döbbentem rá, hogy Alexet most nem a panoráma érdekelte. Vadul integetett, és válaszul egy hajókürt bődült fel a távolban. Egy mély, dallamos hajókürt.
Nagy tempókkal úsztam visszafelé. Bár a szívem majd kiugrott az izgalomtól, de reménykedtem benne, Alexet észrevették odafent a toronyban. Majdnem fél mérföldnyire voltam a szigettől, időbe telt, mire elértem az öblöt, és ahogy kibukkantam a vízből, egy Zodiac motorcsónak ringatózott a sziklákhoz kötve. Pár ugrással fent is voltam a fal tetején, a földbe gyökerezett a lábam. Abban a pillanatban mindent megértettem.
Ott állt előttem Tibó, Kosaras Tommy, Mister Andris, akiket mind halottnak hittem. Alex Tibó nyakában, aztán egy pillanattal később mindenki az én nyakamban! Meg sem tudtam szólalni.
- Emlékszel te majom, bontakozott ki Tibó az ölelésemből, hányszor mondtam neked, hogy kezdesz seggfej lenni. Te erre mit mondtál?
- Hogy elég lenne egy hónap egy lakatlan szigeten, és megváltoznék. - suttogtam, és a könnyeimet nyeldekeltem.
- Ez a sziget volt az ajándékunk, hogy ne veszítsük el a barátunkat! - csatlakozott Mister Andris. - El kellett kábítani, hogy hihető legyen a dolog, kibéreltük a szigetet, elszórtuk a dolgokat a parton.
- Alex önként ajánlkozott, hogy vigyáz rád, ölelte át a húgát Tibó. Már régóta ette e a fene érted, de te észre sem vetted.
- Én, dadogtam, nem is tudom, mit mondhatnék.
- Ne mondj semmit, ölelt át Alex. - Boldog születésnapot, suttogta a fülembe, és megcsókolt.
- Kapjátok össze a cuccotokat, a hajón majd folytatjátok, nevetett Kosaras Tommy, és ahogy Alex zöld szemeibe néztem, megköszöntem a sorsnak, hogy ilyen barátaim vannak!